Twin Shadow – Confess
4AD
A Twin Shadow név mögött rejlő, barbadosi születésű, de Miamiban felnőtt George Lewis, Jr. 2010 novemberében debütált Forget című albumával. A leginkább a chillwave/dreampop kategóriába sorolható lemez semmi újat nem nyújtott: tökéletesen illeszkedett a többi, a ’80-as évek szintipopját újragondoló szerző közé. Csak abban az évben megjelent jó pár hasonló, nosztalgikus anyag olyan előadóktól, mint a Small Black, a Neon Indian, Toro Y Moi, Blackbird Blackbird vagy Wild Nothing.
A Forget, ha lehet, még ezeknél is könnyebben fogyaszthatóra sikerült, de nem volt ezzel semmi baj – frusztráltan gyermeteg dalokat hallhattunk arról, hogy Twin Shadow nem akar hinni a szerelemben, lyukakat lő a Holdba a csajjal, szellemek elől menekül a kanyonban, meg hogy van kápolna a fenyvesben, és kastélyok is a hóban. Voltak ugyan jobban és kevésbé működő számok is az albumon, de – a Grizzly Bear-es Chris Taylor produceri munkájának is köszönhetően – könnyed őszinteségével végig fenn tudta tartani az érdeklődést, a hangzás nem vált unalmassá, és bár nem váltotta meg a világot, azt sikerült elérnie a kellően fülbemászó Castles In The Snow-val, hogy két évvel később beugorjon a névről egy refrén, meg hozzá egy kifordított pólós fiú sárga lufival.
Ez a tíz szám azonban javarészt kimerítette a formulában rejlő lehetőségeket, ami vélhetően a szerzőben is tudatosult, hiszen a hét elején megjelent Confess LP nem követi egy az egyben a Forget által kijelölt utat – az új inspirációt állítólag Lewis motorbalesete szolgáltatta. Az emberek többsége, gondolom, egy ilyen eset hatására átértékeli az életét, visszavesz a pörgésből, aztán szorong stb. Hogy ő is átesett-e a filmekből és kórházas sorozatokból jól ismert poszttraumatikus állapotok sorozatán, azt nem tudni, egyvalami biztos: elment énektanárhoz. Twin Shadow sokkal magabiztosabb hanggal tért vissza, és ehhez passzol az újonnan választott image (aranyszínű akármi mögött feltűnő arc helyett most pirosan megvilágított, bőrdzsekiben feszítő srác szerepel a borítón) és a dalszerzés is, sőt ezúttal a produceri munkákat is Lewis látta el.
A lemez pontosan úgy nyit, ahogy várjuk tőle: szépelgő szintihangok, az előbb említett erőteljesebb énekhang, flegma vokál, az első lemezen megszokott módon már megint valami lányhoz szól – a Golden Light nem túl eredeti, de elég nagyívű kezdés ahhoz, hogy azt reméljük, jó lesz, ami utána következik. És ha nem is túl jó, azért a You Call Me Ont rossznak sem könyvelném el, inkább egy lustán kanos kikacsintásnak a stadionrock felé; a szöveg kicsit távolságtartó, a hangzás meg egy kicsit kommersz. Szerencsére ezután megérkezik a lemez első klipdala, a Five Seconds: felturbózott New Ordert kapunk egy minden eddiginél férfiasabb Twin Shadow-tól, aki elég sokszor indul neki annak az öt másodperces útnak a szívig, de a megfelelően adagolt feszültség miatt nem tud unalomba fulladni, a váltások jól el vannak találva, egyszóval működik az egész. Viszont ezzel megérkeztünk a lemez tetőpontjához – igen, a harmadik számnál. Innentől kezdve minden, amit hallunk, kb. belőhető egy tetszőleges pontot választva a Simple Minds – Echo & The Bunnymen – Prince (!) koordinátarendszerben, és bár ezeket a hatásokat elég határozottan és öntudatosan építi maga köré, valami mégis hiányzik.
A Run My Heart végül is kedves próbálkozás a suttogást leszámítva, az elcsépelt női cipőkopogással indító The One nyávogása elég hamar unalmassá válik, és ha valaki nem érezte az eddig hallottakat – a szövegekből áradó arrogáns hímsovinizmus ellenére is – csöpögősnek, akkor a Beg For The Night alatt biztos megcsapják az első nyálcseppek a fülét. De a neheze még csak most következik: a második kisfilmes dalnak beharangozott Patientet hallva elpirulok, annyira zavarbejtően sablonos az egész; reménykedem, hogy ez nem komoly, hanem valami félresikerült camp, mert hát ez simán lemehetne valami ’90-esek 9-től jellegű rádióműsorban anélkül, hogy bárkinek is szemet szúrna. Ezután a lemez szépen lassan átkúszik háttérzenébe, hol egy kis Depeche Mode, hol egy kis a-ha jön szembe, megtudjuk George-tól, hogy sírni fog a film után, meg hogy minden kérlelés és vallomás ellenére igazából valószínűleg tök jól megvan egyedül – de ez már mind csak érdektelenséggel találkozik részemről a teljesen kiszámíthatóan építkező daloknak köszönhetően. A rejtett szám, a Mirror In The Dark még utolsó próbálkozásként refrénjében felidézi a Castles In The Snow dallamát, de ez is kevés ahhoz, hogy bármiféle együttérzést kicsikarjon belőlem.
Értetlenül állok a dolog előtt, hiszen én akartam ezt szeretni, és ha nagyon őszinte akarok lenni, be kell ismernem, hogy valamennyire sikerült is, mert megkedveltem az új, kissé hideg és egocentrikus Twin Shadow-karaktert. A zenéjét viszont nem, és nem azért, mert hiányzik az ovis délutáni álmokat idéző szöveg és hangzás az előző albumról. Erős poplemez akart ez lenni, de hiába az ambiciózus koncepció és a populáris dallamok, ha néha utólag, néha már a szám közben azt érzem, hogy ezt a felénél nyugodtan abba lehetett volna hagyni. Összességében nem mondanám a Confesst hallgathatatlannak vagy fölöslegesnek, sőt még előrelépés is érzékelhető a Forgethez képest: a Five Seconds végre olyan, amilyennek egy jól megírt slágernek lennie kell. De azért ne menjünk túl messzire. Lewis makacs egyéniségén kívül nem ad sok mindent az előképeihez, és (bár az album címe mögé biztosan mindenki más és más jelentést képzel) kénytelen bevallani, hogy lemezenként egynél több megjegyezhető számot nem tud írni. Remélem, ez nem marad így, én sajnálnám, ha nem hallanék többet Twin Shadow-ról – és ez azért több mint, ami 2010-ben összejött.
