Még a július 17-én vasárnap este, a víz partján összegyűltek között sem nagyon lehetett olyan, aki meg tudná mondani, pontosan hányszor is játszott már Magyarországon a floridai death metalban több mint három évtizede utazó Malevolent Creation. Voltak ködös emlékek a Fekete Yukból is, ahol a deicide-os Glen Bentonra hangra és fizimiskára is emlékeztető akkori frontember azt ordibálta, hogy „Budaaa, Budaaaa!”, és ahol ingyen adták a zenekari pólót, mert nem tudtak mit kezdeni a forinttal. Ezek az idők már elmúltak, a Malevolent Creation viszont él, virul és gőzerővel koncertezik.
A Cudi Purci Booking (vagy most már CPB) által szervezett estét a Kill With Hate-ből lett, futurisztikus, rendkívül gyors, technikás death metalt játszó budapesti Beneath The Void nyitotta. Látszott rajtuk, hogy nem először játszanak ilyen kaliberű eseményen, egyáltalán nem voltak megilletődve, sőt, rutinosan mozogtak a színpadon. Azt nem tudom, hogy az efféle rendkívül összetett, sokrétű és tempós zenét ki lehet-e egyáltalán rendesen hangosítani, de az biztos, hogy most nem igazán sikerült. A két gitár elveszett a bőgő röfögése mellett, így nem nagyon lehetett belőni, hol is tartanak éppen a debütáló lemezről játszott dalokkal.
A Beneath The Voidon látszik, hogy mit akarnak és azt kíméletlenül meg is valósítják. Rengeteg meló van a dalokban, nekem a fogós témák és az igazán ütős váltások néhol hiányoztak. A hangzás miatt persze eleve elvetélt próbálkozás lett volna kapaszkodókat keresni. A Beneath The Void zenéje egyáltalán nem a kaotikus, csak a gyorsaságra hajtó „porfelhő” kategória a stíluson belül, de itt most sokszor csak szédelegtünk a sötétben. Ugyanakkor, ha valaki nekem tizenöt éve azt mondja, hogy egy magyar death metal zenekar ilyen színvonalon fog bánni a hangszerekkel és nem Gutted a neve, valószínűleg csak mosolyogtam volna.
A koncert múlt heti ajánlójában azt írtam, hogy az igazán maradandó pillanatokhoz a death metalon belül sem elég egymásra hajigálni egy tucat riffet, amire szerintem a Buffalóból indult, majd a floridai Fort Lauderdale-ben tanyát vert Malevolent Creation az egyik legjobb példa, amely éppen az idén harminc éves Retribution lemezt turnéztatja Európában. Az 1987-ben Resthaven néven alakult zenekarral kapcsolatban még a lemezeken játszó tagságot is nehéz visszakövetni, az aktuális koncertfelállást pedig szinte lehetetlen. „Papíron” előzetesen annyit lehetett tudni, hogy jelenleg egyedül az egyik alapító, Phil Fasciana gitáros az egyetlen olyan tag, aki játszott az 1992 áprilisában megjelent Retributionön.
Bár a Malevolent Creationre gondolkozás nélkül rá lehet biggyeszteni, hogy „dögös” meg „brutális”, de ennél azért jóval többről van szó. Az első három, de még a tempósabb lemezeket hallgatva itt nem csak a nyilvánvalóan a tehetségből adódó, minden elsöprő ösztönösséggel párosult csépelésről van szó, hanem zseniálisan, mértani pontossággal, de nem öncélúan megírt dalokról.
Nem vagyok biztos benne, hogy ebben a harminc évben indult-e Malevolent Creation koncert a Henry: Egy sorozatgyilkos portréja című filmből ismert dallamok nélkül. A Dürer kisterme szépen megtelt a jól ismert bevezető alatt. (Levegőt már a Beneath The Void alatt sem lehetett kapni, később ez természetesen még rosszabb lett. Ha ez nem pillanatnyi üzemzavar volt, nem ártana kezdeni vele valamit.) Aki nem nézegette a „Retribution 30” USA-béli állomásain készült videókat, eléggé meglepődhetett, hogy három férfit lát a színpadon és egyikük sem Phil Fasciana. Neki valamilyen egészségügyi problémája van, ami még az európai turnéra sem oldódott meg, de várják szeretettel, hogy vele folytassák tovább. Akkor ez most egy tribute zenekar? A kérdés engem körülbelül az elsőként lenyomott Eve Of The Apocalypse végéig foglalkoztatott, aztán kénytelen voltam elengedni a dolgot. Az volt ugyanis a helyzet, hogy ez a három férfi nem, hogy tisztességes munkát végzett, de kíméletlenül, lehengerlő módon nyomták le a bulit. Ha jól számoltam, hét dalt játszottak a Retributionről, hármat az első, The Ten Commandmentsről (pl. Multiple Stab Wounds), kettőt az Eternalról és volt Manic Demise is. Az egygitáros felállás miatt a szólók kimaradtak, de úgy el lett találva a hangzás, hogy Fasciana hiányában sokkal szerencsésebb választás volt a riffeket választani a szólók kárára. Filozofálgasson a death metal értelméről a franc, de azt azért a hallottak-látottak alapján muszáj megjegyezni, hogy úgy tűnik, az igazán emlékezetes témák mellett a váltások és a kiállások is elengedhetetlen összetevői a stílusnak. Hogy ebben a Malevolent Creationt bárki is verni tudná, azzal kapcsolatban a tegnapi koncert után elbizonytalanodtam pedig kívülről fújom a Close To A World Below-t az Immolationtől és a Formulas … lemezt a Morbid Angeltől.
A gitáros-énekes pozíciót egy Ryan Taylor nevű 25 éves srác töltötte be, aki ugye még meg sem született, amikor a turné apropójául szolgáló lemez megjelent. Ránézésre akár a Hatebreedből is jöhetett volna, de ő a többek között a Solstice nevű ugyancsak floridai thrash zenekarban zenél, mint ahogyan tette ezt korábban Josh Gibbs bőgős is. Itt is tetten érhető az a szövevényes családfa, amit a zenekarral kapcsolatban korábban említettem, hiszen a Retribution lemezen doboló Alex Marquez anno a Solstice-ban játszott. Apropó, dob. A Malevolentben jelenleg egy Ron Parmer nevű figura üt, aki úgymond egyetlen zokszó nélkül, a világ legtermészetesebb módján hozta az olyan dalokat, mint a Systematic Execution, a Coronation Of Our Domain vagy éppen a Blood Brothers. A múltját nézve (pl. Angelcorpse, Cruciamentum) ez nem is annyira meglepő. Az embernek néha az az érzése, hogy az Államokban minden második padláson ott gumilapozik egy dobos, akit csak be kell ültetni a cucc mögé, hogy aztán bármit eljátsszon.
Visszatérve még a vokálra, minden dicséret megilleti Ryan Taylort, aki látszólag nem igazán izgult azon, hogy egy olyan kaliberű hangot kell reprodukálnia, mint amilyen Brett Hoffmanné volt. A négy évvel ezelőtt elhunyt frontember védjegyévé vált gyomorból aljasan felkúszó acsarkodást vagy hogy is mondjam, „öööööööööö”-zés is egyre jobban ment a vasárnapi koncert végére. Ebben lehetséges, hogy az a viszkisüveg is segített, amit egyre gyakrabban húztak meg a bőgőssel felváltva. A több ráadással és nem csak a vasárnap esti időponthoz képest is lelkes, egyre jobban belemelegedő közönséggel is folyamatosan kommunikált, volt is „verekedés” elől.
Az számomra sosem volt kérdés, hogy az első hét-nyolc Malevolent Creation lemeznek floridai vonalon valahol a legfelsőbb polcokon a helye. A Dürerben adott koncert pedig ebben erősített meg, hiszen ezek a számok ideálisnak egyáltalán nem mondható, háromfős felállással, egy gitárral, szólók, a dalszerző és Brett Hoffmann nélkül is tökéletesen működtek. Úgy gondolom, hogy ennél ékesebb bizonyítékot nem lehetne találni arra, hogy Fort Lauderdale-ben valami halhatatlan dolog született a kilencvenes években.
Szöveg: Dulai Péter
