A lemezkritika műfaja azóta nem vehető igazán komolyan, mióta divatba jött, hogy a nagyobb névnek számító zenekarok aktuális albumait lehetőleg már a megjelenés napján, de legalábbis minél hamarabb értékelni kell. Ez abból a szempontból érthető, hogy az online magazinok rengeteg kattintást tudnak bezsebelni egy-egy ilyen cikkel, ráadásul mivel véleménye mindenkinek van lemezről és recenzióról egyaránt, a kommentfal is szépen pörög ilyenkor. Ugyanakkor senki nem gondolhatja komolyan, hogy pár nap elég arra, hogy valóban kiismerjünk egy új anyagot, pláne ha egy olyan 82 perces monstrumról van szó, mint az Iron Maiden friss albuma, a Senjutsu.
Bevallom, először nehezen hangolódtam rá erre az albumra, és jogosnak éreztem az elmúlt húsz év Iron Maiden-lemezeinél folyamatosan mantrázott kritikát, miszerint túl sok a hosszú, epikus dal, meg a kevesebb néha több lenne. Eleve 2021-ben ki tud kezdeni bármit egy olyan albummal, ami albumnyitóként egy nyolc és fél perces menetelést tol le a hallgató torkán? Hát Steve Harris, vagy legalább a menedzser, Rod Smallwood nem hallott még arról, hogy manapság gyorsan ható, könnyen emészthető dolgokkal lehet sikeres egy zenekar? A költői kérdésre nem válaszolok, hiszen most jött el az írásaim során közhelyszerű, már nem is annyira váratlan fordulat ideje. Természetesen az idő előrehaladtával ugyanis sokban változott a véleményem.
Bár a kompaktabb szerzemények, mint a Stratego, a Days of Future Past vagy az elsőként kihozott The Writing On The Wall elsőre megfogtak, sokáig nem találtam kapaszkodót a lemezen. Aztán ahogy tologattam magam előtt a cikk megírásának feladatát, egyre többször pörgött le az album egyvégtében, elkezdtek kinyílni a részletek, megmutatták az arcukat azok a dalok, melyeket első hallásra paneles önismétlésnek, egy az egyben lehagyhatónak ítéltem, mint a Lost In A Lost World vagy a nyilvánvaló folk behatásokkal operáló Death of The Celts. Ezzel párhuzamosan pedig egyre erősebben kerített hatalmába a lemez atmoszférája.
A Senjutsu ugyanis nem más, mint egyfajta modern hőseposz metálzenei köntösben, még akkor is, ha nem direkt konceptalbumról van szó. A dalokat más-más aspektusból ugyan, de összefűzi a háború motívuma, legyen szó a dunkerque-i csatáról Belsazár történetéig. És ahogy a hősköltemények sem egy versszakból állnak, úgyszólván lehetetlen – és nem is biztos, hogy helyes – lenne ilyen fajsúlyú témát, annak különböző aspektusait háromperces dalocskák formájában feldolgozni. A Senjutsu számomra olyan, mint egy Altdorfer-festmény zenébe ültetve: monumentális, részletgazdag, számos felfedezni valót kínál, még ha elsőre akár kibogozhatatlan kavalkádnak is tűnik az egész. Szerencsére nincs személyes tapasztalatom a háborúról, csak elképzelni tudom, milyen lehetett csatába indulni a középkorban, pár évszázaddal később hónapokon át ülni a lövészárokban, vagy végigsétálni a némán hullámzó La Manche csatorna partján 1940. június 5-e körül, csata után, de ha elindítok egy filmet lelki szemeim előtt mindezekről, a témához kapcsolódó ezerféle érzésről, képzettársításról, kardról, fegyverről, bajtársiasságról, árulásról, győzelemről, veszteségről, évekkel később megérkezett levelekről, soha többé nem látott családtagokról, életről, halálról, nos, ahhoz tökéletes aláfestés a Senjutsu.
Persze lehet azt mondani, hogy jóra hallgattam egy megalomániás, túlhúzott, semmi újat nem hozó lemezt egy saját paneljaiba belefeledkezett zenekartól. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy tudjam, bármit írok bármiről, azt mindenki úgy fogja értelmezni, ahogyan a legkényelmesebben be tudja építeni a saját világába. Minden csak narratíva kérdése. De elég öreg vagyok ahhoz is, hogy megadjam a tisztelet egy olyan zenekarnak, ami bőven hatvan feletti tagokkal ilyen anyagot hoz ki új lemezként, pedig évtizedek óta megtehetnék, hogy nosztalgiaturnékon fogják meg a dolgok könnyebbik végét, és friss dalok írása helyett inkább golfozzanak, pecázgassanak vagy modellvasutakat építsenek közép-afrikai tikfából. Remélem, lesz még erre alkalom. (4,5/5)
