The Raveonettes @ A38 Hajó, 2013.02.13.
Tizenpár év jelenlét után európai gyökerű, folyamatosan koncertező zenekarként először lépett fel Budapesten az ötvenes évek lázadógiccsét a kócos nyolcvanas évek torzításával házasító, legalábbis erről elhíresült Raveonettes. Habár a lemezeik rendületlenül, sőt, most épp egyre gyakrabban jönnek ki, és az előző még meglepően jól is sikerült, talán nem botorság azt feltételezni, hogy a multiinstrumentális trió felállásban hozzánk érkező zenekar túl van azon az időszakon, amivel a rocktörténelembe bevonul, mint nagy recikláló, aki a mindig népszerű hatvanas évekhez képest az ötvenes évek szeximéterén tekert jelentőset. (Fotók: Podobni Mihály)
Hálátlan műfaj, amibe kezdtek. Szinte régebb óta vannak jelen, mint a megidézett hőskor periódusa és a nyolcvanas évek végi shoegaze aranykora együttvéve. Olyan versenyszám ez, ahol ideális esetben a bálványok üstökösként funkcionálnak, és meghalnak mielőtt kiderülne, hogy mennyit tudnak még. Negyven felé közeledve a kreatív munka oroszlánrészét magára vállaló Sune Rose Wagner hátproblémákkal, alkoholizmussal és klinikai depresszióval köszöntötte az új évtizedet és az aranykor félszázéves jubileumát, hogy aztán a Doors, és még egy sor zenekar közreműködésével legendássá lett Sunset stúdióban vegye fel állítása szerint élete utolsó nagylemezét. Ebből a némileg talán zavaros leírásból egyértelmű, hogy nem lehet egyszerű Raveonettesnek lenni 2013-ban. Én azonban a lemezeik hű figyelemmel követőjeként elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy hogyan működik ez a végletekig szellemhangosított, torz kakofoniában pancsoló zenekar egy viszonylag kicsi, zárt térben a szenzációs nagyszínpados fellépésük után, amit Lengyelországban sikerült elkapnom a méltatlanul alulértékelt In And Out Of Control lemez turnéján.
Fotók: Podobni Mihály
A válasz sajnos tömören az, hogy esetenként nem nagyon működik. A nagyjából a teljes életművet lefedő tracklistet bár a közönség hallhatóan jól ismeri és felismeri, némi tanácstalan totyogáson kívül inkább csak egy kis kellemetlen, erőltetett pogó jellemző, meg a koncert vége felé közeledve egyre erőteljesebb ováció. Talán a hajó egyébként kimondottan színvonalas hangrendszere miatt, de az egész megszólalás, és így az előadás sem elég nyers, néhol valahogy tompa, halk, erőtlen, és a fáradtságon kívül a tagok sem nagyon mutatnak magukból semmit.
Szerencsére azért a koncert második felétől beindul a tracklist biztonsági funkciója, és rockkoncert jelleget ölt a produkció. A sokadik kiváló szám után azért rá kell jönni, hogy még a fáradt Raveonettes is teljesen egyedülálló a maga nemében, és hiba lett volna kihagyni. Takaréklángon meg gyakorlatilag bármennyi ideig elüzemelhetnek, és mindenki legnagyobb szerencséjére bizonyítani tudják, hogy zajra tekert hőskori rockandroll mikrózva is jó.
