Alice Cooper, The Treatment @ Gasometer, Bécs, 2011.10.18.
A C64, mint vámköteles csempészáru már a múlté, a magyar munkás azonban még mostanság is rá van kényszerítve, hogy Haynau és Rex felügyelő népénél csessze el a pénzét. Mert bár „Budapest romantikusabb, mint Párizs”, a jelek szerint annyira azért mégsem, hogy Alice Cooper akár ide is tolja a képét egy koncert erejéig. No, de a kedd esti teljesítményének fényében még azt is elnéztük volna neki, ha a továbbiakban kerek-perec bojkottálja fővárosunkat. Mondjuk Szikora Róbertre hivatkozva, ha már Marilyn Manson szellemi elődjéről beszélünk.
A Gasometernek mindenesetre van egy hatalmas előnye a hazai koncerthelyszínek többségével szemben: hibátlanul szól, efelől pedig már a Treatment alatt sem lehet semmi kétségünk. A cicanadrágos, tornacipős, hínárhajú alakulat zeneileg egy Tesco-gazdaságos Skid Row benyomását kelti: retró, akár egy áruházi cipőkanál, mindemellett zeneileg semmivel sem egyedibb, mint Mága Zoltán karácsonyi albuma. Ennek ellenére a színpadi munka nagyon is meggyőző, rohangálnak, vigyorognak, pózolnak, mindemellett kifogástalanul játszanak. Nívójukat az énekes „vegyetek CD-t, pólót, kitűzőt”-jellegű konferanszai sem tudják lerombolni, ami valljuk be, nagy szó.
Mint tudjuk, Alice Cooper nem az a zenész, aki Thomas farmerben és 7Up Jordan Team pólóban lép színpadra egy Marlborós háttérvászon előtt. Az átszerelés azonban ennek ellenére sem vesz igénybe többet bő félóránál, a koncert kilenckor kezdetét veszi a Black Widow-val. A fekete szószéken feszítő Cooper alig különbözik egy génkezelt dolmányos varjútól, ám színpadi aurája az első perctől fogva érzékelhető. Háttérzenészeiről ugyanez nem mondható el, de feladatuknak maximálisan eleget tesznek: akad köztük jóvágású Nikki Sixx-imitátor (kettő is), halálpontos session dobos, valamint egy bőrsapkás gitáros, aki egészen biztosan táncolt már tangót Proctorral és Harris kapitánnyal. Aztán van itt egy Orianthi nevezetű gitároslány is, akit – bármennyire is megállja a helyét az állítás – hiba lenne a „kapna” kifejezéssel letudni. Egyrészt, mert hatalmas szólókra ragadtatja magát, másrészt mert bizonyos Michael Jackson mögött is feltűnt már néhány performansz alkalmával.
A három gitárnak köszönhetően az I’m Eighteen, a No More Mr. Nice Guy és a Billion Dollar Babes-kaliberű klasszikusok jóval rockosabban szólalnak meg, mint lemezen, már ha az ember a showelemek mellett képes hasonló dolgokra koncentrálni. Mr. Cooper ugyanis minden egyes szerzemény alatt előhozakodik valamivel: ha kell, karddal vagy véres mankóval hadonászik, kígyót vesz a nyakába, vagy drámai hitelességgel alakít nekrofil dzsigolót egy rongybaba társaságában. (Utóbbit természetesen az Only Women Bleed közben.) De messzebb is elmerészkedik: a Feed My Frankenstein alatt egy szikrázó páncélszekrény segítségével egy háromméteres aszott szörnyet varázsol a színpadra. (Mit sem törődve az Iron Maiden esetleges plágium- és magyar operettprimadonnák személyiségi jogi pereivel.) A kevésbé akciódús momentumok sem mondhatók unalmasnak, ugyanakkor megkönnyebbülten nyugtázzuk, hogy a Poison után nem a Lords Of The Boards vagy a Killing In The Name jön. (Szomorú de igaz: több tucat rockdiszkóban eltöltött hétvégét nem lehet semmissé tenni.)
Mellesleg hősünk nem tapsoltat, nem höjjögtet, egy hangot nem konferál, csupán puszta jelenlétével indítja be a közönséget. Egészen addig, amíg hóhérmaszkos közalkalmazottak le nem fejezik egy guillotine-nal. A School’s Out és az Elected a ráadásban azonban így sem maradhat el. Bizony, akadnak momentumok, amikor a rokker nyugodtabb szívvel csengeti ki a benzinpénz rá eső hányadát. A mai teljes mértékben ilyen volt.
A képet innen loptuk.
