Pontosan hat évvel és egy nappal a legutóbbi budapesti koncertjüket követően ezen a héten szerdán ismét fellépett Magyarországon a The Cure. Robert Smith és zenekara már évtizedek óta a zenetörténet egyik legkülöncebb, mégis egyik leginkább ünnepelt zenekara – teljesen megérdemelten. Ehhez nagyban hozzájárul kiváló színpadi teljesítményük: A Cure minden turnén hírhedten hosszú és változatos dallistákkal operál, gyakorta a már eredendően remek stúdióminőséget túlszárnyaló élő hangzással. Nem volt ez másképp szerda este sem, a Cure ismét hozta az tőlük elvárható hibátlan performanszot.
A Cure iránti lelkesedés még úgy is töretlen marad, hogy az együttes 2008 óta nem jelentetett meg új lemezt. A legutóbbi 2016-os portya is lényegében kapcsolódó új zenei anyag nélkül ment végig teltházakkal és az idei turné is egyelőre új album nélkül pörög. Robert Smith évek óta lebegteti az új Cure-lemez megjelenését – mely időközben dupla lemezzé terebélyesedett és már címet is kapott (Songs of a Lost World, innen a Lost World Tour elnevezés is), csak hát valahogy még mindig nem akar materializálódni.
Új dalokról esik még szó később, de rögtön leszögezhetjük, hogy a modern Cure-turnék gerincét a hőskorszak dalai képezik és ezekből a dalokból szinte bármit lehet játszani, végtelen variációban. Ezen a téren némiképp visszafogottabb eddig ez a turné, hiszen a 2016-os koncertek elképesztő setlist variálása helyett most egy jóval statikusabb dallistával dolgozik a zenekar. A setlist Budapesten is jól bejáratott közönségkedvencekre épült. Nem nagyon lehet persze mellé lőni a Disintegration négy kislemezdalával és további három album trackjével (Plainsong, Closedown és a fantasztikus címadó dal), a Play For Today és A Forest párossal, az élőben kimondottan izmos Shake Dog Shake-kel, vagy az A Night Like This-szel – ezek mind fel is csendültek szerda este. De továbbra sem múlja felül semmi azt a gótikus eufóriát, amit a kihagyhatatlan Burn és a From The Edge Of The Deep Green Sea vált ki a közönségből.
Smith-ék továbbá folytatják mostanra jól bevált stratégiájukat, hogy az utolsó ráadásra tartogatják az összes táncolható slágerüket, örömmámorban elbocsátva a rajongókat. Ebben a blokkban is bebetonozódott a repertoár (sajnos), a turné eddigi állomásain fixen sorjázott egymás után a Friday I’m In Love, a Close To Me, az In Between Days és a Just Like Heaven, lezárásként pedig a sírós-jókedvű, emblematikus Boy Don’t Cry. És kaptunk mindemellett négy új, ezidáig kiadatlan dalt is, melyek szintén fix tételek a turnén. A fő műsort keretbe foglaló Alone és Endsong magabiztos, ráérősen hömpölygő Cure-dalok, míg az első visszatapsolás után felcsendülő, félénk zongora trillákkal díszített I Can Never Say Goodbye egyik igazi fénypontja volt az estének.
Az együttes ezúttal is a tőlük megszokott hibátlan pontossággal játszotta el az összes dalt. A régi motoros Perry Bamonte-val kiegészült zenészgárda ugyanannyi figyelmet kap és érdemel mint Robert Smith – bár a frontember teljesítménye külön lenyűgöző, 63 évesen is tökéletes hangon adja elő a húsz-harminc évvel ezelőtt felvett dalait. Bár a Cure nem épp a színpadi sallangokról híres, a színpadkép tervezői és kivitelezői is értenek a dolgukhoz. A reflektorok és fényjátékok mögött a már ismert bontott kivetítő végig ízléses és érdekes háttérképet biztosít a zenekar mögé, de soha nem vonja el túlzottan a figyelmet.
Smith “hope to see you again soon” zárszóval köszönt el az Arénát megtöltő hálás budapesti közönségtől, és mi is reméljük, hogy lesz még alkalom újra látni az együttest itthon. Addig pedig néhány héten belül végre megkapjuk a Wish lemez jubileumi díszkiadását és talán, esetleg, ha minden jól megy, akkor előbb-utóbb egy teljesen új Cure-albumot is. Mindenképp érdemes várni!
