A tavaly kiadott Thanos győz című képregénykötet a most megjelentetett Kozmikus Szellemlovas előzménye, így nem hátrány annak ismerete, de nem is elengedhetetlen a műélvezethez. Persze nem baj, ha kicsit képben vagyunk, ki is az a Frank Castle, azaz Megtorló, aki Szellemlovasként rója kozmikus, de gyakran alvilági köreit. A kötet alcíme: A bébi Thanosnak meg kell halnia, első ránézésre sokat elárul a sztoriról, de szerencsére mégsem. Thanost persze nem csak a képregényrajongók ismerhetik, az elmúlt évek Marvel-filmes nagy dobásait csak kevesen kerülték ki. Bár a filmes verzió természetesen egyfajta morális szándékkal felpuhított változata a képregényes főgonosznak. Amiért mégis érdemes a tavalyi kötetet pótolni, annak egyszerű oka van: a legjobb itthon kiadott Marvel képregények egyikéről van szó. Itt írtunk róla.
Ez a Kozmikus Szellemlovas (Fumax, 2020) rendkívül szórakoztató anyag, az írója Donny Cates (fő karakterei a Marvelnél többek közt Thor és Venom), akárcsak a komolyabb hangvételű Thanos győznek, itt viszont az abszurditásig viszi a humort, így előfordulhat, hogy akik a vegytisztán sötét, élceket mellőző stílust kívánják a Marvel legszélsőségesebb démonja, és a Szellemlovas mellé rendelni, azok csóválhatják a fejüket. Nálam abszolút nyerő a dolog, már eleve a felütés: oldalanként négy képcsíkban, összesen négy oldalban van Frank (Megtorló / Szellemlovas) eddigi története besűrítve ezekkel a címekkel: Katona. / Halott család. / Bűn elleni háború. / Halál. / Pokol. / A Bosszú Szelleme. / Őrület. / A Bolygófaló. / Kozmikus erő. / Thanos. / Halál. / Halál. / Valhalla. Ez utóbbival meg is érkezünk a történet jelenidejébe, és indul a banzáj. Frank persze nem érzi jól magát a mennyekben, a Valhalla nem az ő közege, egyszerűen nem hőstípus, ezen felül unatkozik, Odin arcába is vágja az önértékelést: nem érdemel jutalmat, sokkal inkább a megtorlás jár neki, nem a tétlen ücsörgés. Ez persze tiszta sor, Odin megoldja, hogy Szellemlovasként köszörülhesse ki azt a csorbát, amit a Thanos győz történet végén elszenvedett. Innen pedig nincs megállás, akciókban, megcsavart történetlogikákban és humorban bővelkedik a maradék kb. 120 oldal. A kötelező kellékek, tehát az űrjárműként is funkcionáló motor, a tüzes lánckorbács, a lángoló koponya, a mindent taroló kézifegyverek helyükre kerülnek, így azt hihetnénk, hogy mindent az akciók uralnak ettől kezdve, de nem. Azok „csak” a nagy kiszerelésű panelek látványfüggönyeként vezetik az olvasót, miközben a leglényeg Frank morális pokoljárása. A sztori fővonala klasszikus logikával nyit: mi sem egyszerűbb, mint visszamenni az időben, és kinyírni a csecsemő Thanost, megkímélendő a kozmoszt a rá váró kanosszától. Frank természetesen másként dönt, azaz már eleve nem is erre a vágyképre voksolt a gonosz eltörlését illetően, ő sokkal inkább a jó nevelés híve. Így rövid úton le is nyúlja a hároméves Thanost a bölcsőből, és mindent megtesz, hogy a már egyébként ekkor is elég komisz kiskölyök ne nagyon legyen tanúja az időnkénti kikerülhetetlen mészárlásnak.
A kalandok és megpróbáltatások során összefutnak a Galaxis Őrzőivel, aztán magával a nagy Galactussal is, aki egyébként korábbi (azaz az időhurkok miatt talán inkább későbbi) főnöke is Franknek, de mindenesetre sikerül feleleveníteni a jó főnök-beosztott kapcsolatot, és még az alapvetően passzív Szemlélőt is sikerül bevonni a buliba. Talán nem számít spoilernek, hogy a halál ebben a képregényben is inkább csak útitárs, kivédhetetlen nyavalya a folytonos hirig közben, mintsem végfok, így biztosak lehetünk benne, hogy aki a vége felé épp fűbe harap, az majdan úgyis visszatér. Itt még alternatív idősíkot is kapunk, ami persze szintén nagyon megy a szuperhősképregények végtelenített szappanoperájában, így mindenki döntse el, hogy ez mennyit vesz el a drámaiságból. A történetben az előzménykötethez hasonlóan tehát egymást érik a fordulatok, és amikor már-már megoldhatatlannak tűnik egy konfliktus, rendre előáll valami váratlan csavar vagy logikai ugrás. Ezekkel sincs egyébként baj, és nem csak a humorfaktor miatt, egyszerűen ezeknek a kozmikus sztoriknak szerves része évtizedek óta ez a fajta megoldás. Ráadásul a Galaxis Őrzőivel lefolytatott harc ötletessége és szellemessége a legjobbak közé tartozik, amit valaha olvastam képregényben. Azért is hálás vagyok, hogy itt nem kell soktucatnyi szereplőre figyelni és elveszni a sokaságban, sokkal jobban kedvelem az efféléket, ahol néhány karakter van mindössze fókuszban, és még mellékszereplőből sincs túl sok. A Thanos győzhöz Geoff Shaw rajzoló szikár, plasztikus világot teremtett, nála minden figura tartásos, még harc közben is, a hátterek pedig tiszták és áttekinthetőek, míg itt Dylan Burnett (friss Hangya történeteket illusztrál elsősorban a Marvelnél) erősen karikírozott mindent és mindenkit, főszereplőket éppúgy, mint az enteriőrt. És ami fontos, hogy nagyon ért is mindehhez, remekül eltalálta a karaktereket és a történet hangvételét. Érdemes összehasonlítani a két kötet színezését is, merthogy mindkettőt Antonio Fabela készítette: míg a korábbinál a fémes, hidegebb tónusokat vitte ahol csak lehetett, és még a tüzes fényeket is ropogósan fényesre keverte, itt minden árnyalatot túltolt egy picit, de sosem annyira, hogy az kiugorjon az összhatás szövetéből.
A célegyenesbe fordulva úgy tűnik, mintha valami visszavonhatatlan lezárásba torkollna az egész, persze a képregényrajongókat nem fogja váratlanul érni az utolsó oldal lap alján a felirat: „Nincs vége…” Viszont az utolsó etap már nem is a 2018-as Cosmic Ghost Rider minisorozat része, amit teljes egészében tartalmaz a kötet, hanem ugyanabból az évből a Thanos Legacy (Thanos hagyatéka) széria fő története (ezt Brian Level rajzolta, egészen más is a hangulata), azaz szépen meg van ágyazva a folytatásnak, ami reméljük hamarosan meg is tud jelenni…
Nagyalakú, keménytáblás kötet, 136 oldal, fordította: Lunczer Gábor.
