A The Jesus Lizard története a Scratch Acidig visszavezethető, abban már együtt tolta David Yow énekes és Dawid Wm. Sims basszeros, nagyjából az egész post punkos noise-rockot megalapozták két hosszú EP-vel és egy albummal, de főleg a legelsővel, a 84-es Scratch Acid című nyolcszámossal, aminél nem nagyon létezett jobb debütálás a színtéren, és most direkt nem szűkítek alzsánerre. Legfeljebb csak az utána érkező Jesus Lizard volt ilyesmire képes, de az is inkább másképp. Akár dacolok is a világgal: a Lizardnál jobb rockbanda, és főleg koncertprodukció, nem volt és már nem is lesz az univerzumban; a múlt leltárba vehető, azért, a jövőben meg azért, mert a rockandroll megszelídült, divatjamúlt, illedelmes lett.
Legjobb példa mindezek alátámasztására egy 90-es évek eleji bécsi Lizard-koncertélmény (amit követett még kettő), szándékosan jelen időbe fogalmazva: elsőként a három muzsikus lép színpadra (a fentieken kívül még Duane Denison gitáros és Mac McNeilly dobos), másodpercek alatt nyakig cuppogó mocsárba dobnak, úgy hullámzik és ragad az egész, hogy levegőt alig tudok venni, majd mégis befut az énekes, és külön műsorba kezd: gombolkozik, ágyékot szellőztet, mellbimbót pöcögtet, gombszemeivel huncutkodik, köpköd és iszik, úgy néz ki, mint egy alkesz-munkás-favágó 72-ből, akinek valahogyan lelappadt túl korai nyugdíjazására a sörhasa, sőt, még kockaizmokat is lopott valahonnan. A legdöbbenetesebb, hogy pont úgy adják elő a számot, mint a lemezen, bő fél perc után jön be az énekrész, addig ez mind belefér, sőt, Yow még hátra is tolat a dobemelvényig, majd nekiszalad, elugrik és a levegőben, a közönség feje felett kezd énekelni, és mivel a magnetizált közeg nem bír elmozdulni, Yow letarol vagy egy tucat ember, köztük lefejeli a haveromat, akinek a kocsijával mentünk. Még egy perc sem telik el a koncertből és rádöbbenek, ma akár meg is halhatok. Ennél többet rockandroll nem tudhat.
Aztán jöttek sorban a 90-es években az albumok, köztük a meghaladhatatlan Goattal, azon például a Monkey Trick, ami szólhat majd a temetésemen is. Még úgy is hibátlan a 87-től datálható életmű, hogy az ezredforduló előtt megjelent Blue kissé hülye keverést kapott (hiába, az már nem az áldott Touch and Go-nál jött ki, igaz az eggyel korábbi sem, de az még nem esett ekkorát hangzásilag), aztán fordultak párat 2008 és 10 közt, persze csak színpadi bulikig jutva, lemez semmi, majd 17-től újra belecsaptak, és a sokáig érlelt dalok aztán most álltak össze albummá, tavasz óta hirdetik, szóval idén még érdemes volt életben maradni.
És hogy milyen a Rack? Nem fárasztanék tovább már senkit hosszan, a lényeg, hogy megint megcsinálták. A dalok egy része zakatol és kattog, de az elsőre rockosnak tűnő riffek is fordulnak idővel, erre-arra bucskáznak, majd máshol már néha az sem biztos, hogy még noise rockban vagyunk, miközben de, csak hát a Lizard akkor is feszes, zsíros és száraz egyszerre, amikor még le is engedik lazulni magukat. A ritmusszekció eddig is zárójelbe tette a fél világot, most dettó, Denison gitárjátéka szó szerint játékos, és ha riffeket gyurmáz, akkor tudni, hogy hamarosan kiszabadítja magát abból is, hogy cseles dallamokat kasírozzon a dob-basszus elé. Itt-ott Yow énekel is, és láss csodát, jól áll neki, és amikor újra üvölt, nem azt érezni, hogy na végre, hanem azt, hogy továbbra is megy neki, és jöhet újra az előbbi, vagy maradjunk akkor már így. Persze szó nincs arról, hogy bármi is egykutya lenne, csak éppen tán színesebbek és szagosabbak, mint eddig, azt ugyan nem kockáztatom meg, hogy jobbak, mert a tetejéről már nincs hová, csak éppen mintha azt is elengedték volna, amit eddig állítottak magukról. Ennél megnyugtatóbb gyönyörűség nincs most és ne is akarjunk, ha még valaha kapunk tőlük valamit bónuszként, annak majd akkor és ott nagyon fogunk örülni. Bruttó csoda, hogy végül ez az album összejött huszonhat év után, és hogy jobb, mint az akkori.
