Hirdetés
Hirdetés

Találkozás egy régi szerelemmel

Dream Theater, Cynic @ Papp László Sportaréna 2009.07.01.

1. fejezet, amelyben a krónikás inkább Franz Ferdinand-koncertre menne, de nem fog
Ha valaki úgy 1994 és 2000 között nekem szegezi a kérdést, hogy Dream Theater- vagy Valami-koncertre akarok-e menni, a szemébe röhögök, mert úgysem tud olyan nevet mondani a Valami helyére, amiért azt választom. Azóta sok víz lefolyt a fürdőkádunkban, s személyiségfejlődésem (vagy visszafejlődésem, ki-ki eldöntheti) tegnapra oda jutott, hogy sóvárogva gondoltam Sopronra és a Voltra, és arra, hogy én bizony inkább a Franz Ferdinandon toppantgatnék a barátommal akkortájt, amikor épp a Papp László Sportarénában van jelenésem hangszerbemutatóra.

Persze azért nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. Valami jóleső kis várakozásféle is átjárt, hogy vajon milyen lesz ennyi idő után látni a régi szerelmet. Még mindig szép, vagy kicsit nagy a feje, és a lábai sem olyan formásak már? És ha ez utóbbi, akkor vajon kiderül-e, hogy világéletében így nézett ki, csak én voltam vele elfogult, vagy tényleg megcsúnyult?
Csupa izgalmas kérdés!

2. fejezet, amelyben a krónikás szereti az előzenekart, de nem szereti a koncertjét
Miután mélységes csalódásomra a Doors mégsem lépett fel, így meg kellett elégedni egy kisebb legendával, a Cynickel. (Háttér-információ: az egyik netes oldalon a kétségkívül nagy szenzációhoz képest meglehetős szűkszavúsággal adták hírül, hogy a Dream Theater előtt este fél 7-től a Doors játszik. A kollégák valami angol nyelvű tájékoztatóból a fél 7-es kapunyitást értelmezhették félre némileg.)

A Cynic 1993-as albuma, a Focus kétségkívül a metáltörténelem egy kiemelkedő momentuma, amely nélkül például valószínűleg az Opeth sem olyan lenne, amilyen. Ritkaság, hogy egy zenekar a bemutatkozó lemeze megjelenése után tizenöt évvel adja ki a következő albumát, és az még nagyobb ritkaság, hogy a második jobb, mint az első. A Cynickel sem történt meg ez a csoda: a tavalyi Traced In Air meg sem közelíti a Focus mágikusságát. Más kor, más világ, ne is csodálkozzunk.

A probléma az volt, hogy egy régi dal sem szerepelt a koncertprogramban (bár nem a legelejétől láttam, és a figyelmem is el-elkalandozott, úgyhogy ha mégis, akkor elnézést), így meg egy követhetetlen masszaként hangzott az egész. Az újakban ugyanis mégannyi kapaszkodó sincs, mint a régiekben, ezért aztán hiába játszottak szépen, egyáltalán nem kötött le. Ezt sem gondoltam volna annak fényében, mennyire kedvelem a Focust.

Hogy bennem volt talán a hiba, az utána a büfében derengett fel, amikor a mögöttem álló remegő hangon ecsetelte a haverjainak, hogy „bazmeg, ez a Cynic mekkora!”, sőt még fel is hívott valakit pusztán azért, hogy ugyanezt elmondhassa. Ezért szép az élet, mindenki megtalálhatja benne a maga boldogságát.

3. fejezet, amelyben a krónikás elfeledkezik a Franz Ferdinandról
Várható volt, hogy nem telik meg az aréna, bár azt ezúttal nem kellett meglépni, amit szégyenszemre a Muse-nál ugyanitt: nem választották le a terem kb. harmadrészét. Egy gyenge félháznyi nézősereg gyűlt össze, ami mondjuk a PeCsa-szabadtéren már valóban gondokat okozott volna, így a számítás tulajdonképpen bevált, mégis kicsit snassz volt a félig üres hodály. Ősi sirám: elkelne egy-két ötezres, kulturált csarnok Budapestre.

A régi szerelem tárgya a (szerintem) leggyengébb lemeze, a Systematic Chaos nyitó dalával, az In the Presence of Enemies első részével kezdett egy roppant puritán színpadon. A sima, fekete lepel előtt baloldalt állt Rudess a forgó szintijével és azon a laptopjával, amit egy DT-logóval díszített kottatartónak támasztott. Előtte-mellette bujkált Myung, akit szokás szerint nagyjából a koncert felénél vettem észre először. Jobbra Petrucci villogott, a fő látványelemet pedig természetesen Portnoy brutális méretű dobfelszerelése jelentette. Megoszlanak a vélemények, hogy csak parasztvakítás, vagy valóban szüksége van ennyiféle dobra és cinre, de a koncertet végignézve egész jól kihasználta az eszközeit, még ha időnként összevissza is kellett hajolgatnia emiatt. Egyébként meg kijár neki a figyelem, hiszen ő a banda bohóca, mutogat, feláll, énekel, emellett pörget-díszít kegyetlenül, hajigálja a dobverőit (egyszer el is ejtette), úgyhogy őt talán többen és többször figyelik egy koncerten, mint az énekest, ami egy rockegyüttesnél nem éppen szokványos. A mintás kendőjével, a pinkre festett szakállával, a rengeteg tetoválással, a hosszú hajával és a joviális szemüvegével Portnoy ezúttal úgy nézett ki, mint egy hobo, aki nem igazi hobo, csak annak akar látszani (ha valaki esetleg élénkebben érdeklődik a divat iránt: a végére lekerült róla a szemüveg, és másik kendőt kötött). Ettől függetlenül – vagy éppen ezért – úgy tűnik, rajta fog legkevésbé az idő.

A legjobban az egyre inkább elhízott tatár harcosra emlékeztető fejű James LaBrie-től féltem, mert több alkalommal hallottam élőben, sok DT-koncertfelvételt láttam, és finoman szólva is hullámzónak tűnt a teljesítménye. Ezúttal szerencsére a jobbik arcát, azaz hangját mutatta, a Voicesban például annyira tisztán énekelt ki minden magasat, hogy szerintem még ő is meglepődött saját magán.

Merthogy volt Voices, az egyik legjobb Dream Theater-dal, ráadásul az Erotomaniával felvezetve, ahogy az Awake-en hallható, sőt mindezt a Caught in a Web előzte meg. Úgyhogy aki esetleg azért nem ment ki, mert hátha nem játszanak régi szép nótákat, az most foghatja a fejét (bár nem hiszem, hogy akadt ilyen ember, a rendes DT-rajongó sokkal jobban értesült annál, hogy efféle hibát elkövessen). Az Images And Wordsről az alapszettben csak az „együtténeklős sláger”, a Pull Me Under került elő, meglepetés volt viszont, legalábbis számomra, a Misunderstood, az általam Yes-tribute-nak tartott Solitary Shell, illetve azt sem gondoltam, hogy a Scenes from a Memoryról pont a Beyond This Life-ot játsszák majd. Az új lemezt két dal képviselte, az A Nightmare to Remember és az A Rite of Passage, és ez bőven elég is volt.

Amiről még muszáj szólni, azok a hosszadalmas szólók, amelyekről oktondin azt írtam a Black Clouds… kritikájában, hogy hagyják meg a koncertekre. Bár nyilván nem a hatásomra, de kaptunk is belőlük bőven. A Hollow Yearst például rövid Petrucci-villantás vezette fel, aztán a végét is rendesen elhúzták, ami nálam még belefért, sőt minden más is, kivéve a ráadást. A Metropolis-Learning to Live-The Crimson Sunset (az A Change of Seasonsről) medley alapvetően jó zárás, de a Metropolisból kibontakozó Petrucci-Rudess „gitár-szinti párbaj” kicsit sok volt. Tudom én, hogy a rajongók zöme éppen ezeket a részeket kedveli a legjobban, és imádja figyelni a kivetítőkön (merthogy azok is voltak), ahogy Petrucci ujjai sebesen mozognak le-fel, meg Rudess milyen jókedvű, átszellemült arccal ütögeti a billentyűket, de én e pár perc alatt, bevallom, némileg unatkoztam. Gyorsan hozzáteszem, hogy csak e pár perc alatt, ami igen jó arány, ezért aztán azzal a kellemes érzéssel indulhattam haza, hogy mégsem hangszerbemutatót láttam.

Csak otthon vettem észre, hogy a barátom hívott Sopronból, nyilván kedveskedni akart, és mobilon keresztül kis ízelítőt adni a Franz Ferdinand-koncert remek hangulatából. Ezúton üzenem neki, hogy bocs, de nem hallottam a csörgést, meg amúgy is, totál elfelejtettem őt is meg a Franzot is.

Epilógus
Megvolt hát a nagy találkozás. Konklúzió: a régi szerelem arcán már látszik egy-két halvány ránc, talán néhány kilót is felszedett, de boldog, kiegyensúlyozott és kiválóan érzi magát. És igen, azért a maga módján még mindig szép.

Advertisement
38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló