Legutóbb ott hagytuk abba, hogy már csak azért fohászkodjunk, ne fogyjon az alkotói és kiadási kedv, egy ideje ugyanis szép számmal jönnek ki a jó minőségű hazai képregények a legkülönbözőbb zsánerekben. Az utóbbi pár hónap felhozatalát is a sokféleség jellemzi a legpuritánabb szerzői füzetektől a keménytáblás luxuskötetekig, kezdjük is rögtön egy nagyvaddal.
A tavalyi év elején, igen fiatalon elhunyt, nemzetközi elismertséggel bíró Futaki Attila hagyatékából került elő néhány kész oldal, amit a grafikus művész Petőfi Sándor Az Apostol című elbeszélő költeményéhez készített. Persze nem ad hoc eseményről volt szó, hanem egy beröffentett komoly vállalkozásról, Kántor Mihály képregényíró kész forgatókönyvét kezdte Attila kidolgozni, és bár nem jutott még túl messze, annyi oldal ezért elkészült, hogy a Képes Krónikák Kiadó fantáziáját beindítsa, szívét pedig megdobogtassa. Mivel sem a töredékben publikálás, sem pedig a valakivel való szimpla befejeztetés nem játszott – előbbi verzióhoz túl kevés oldal lett megrajzolva, utóbbinál pedig az arányok nem tűntek megfelelőnek –, így az a döntés született, hogy felkérnek néhány profi grafikus barátot egy-egy szakasz elkészítéséhez, mondván próbáljanak meg Attila világához közelíteni, de közben saját alkotói jellegzetességeik se vesszenek el. A névsor impozáns: Cserkuti Dávid, Farkas Lajos, Haragos Péter, Levi, Németh Gyula, Szabó Csaba és Terebesi Gyula. Nem is futnék felesleges köröket, a végeredmény lenyűgöző: a hozzáállás, a vizuális érzék, a szerkesztés, másképpen mondva a tehetség és a tapasztalat a szakmai alázattal karöltve látványos eredményt indukált; ez gigantikus méretű, keménytáblás, fekete-fehér album magas irodalmi és művészi szintű grafikai megvalósítása révén afféle képregényes behúzó csaliként is működhetne, bár valószínűleg nem kerül széles körű terjesztésre. Attila egyébként régóta tervezgette Petőfi veretes művének feldolgozását, vélhetően nem elsősorban formai hangvétele érintette meg, inkább azok a főmotívumok, amikben a költői én igazán ki tud bontakozni: szabadság, egyéni áldozat, családi megpróbáltatások, istenkeresés (és fájdalmas megtagadás). Petőfi egyértelműen saját lelkiállapotait, törekvéseit, szenvedéstörténetét, szociális létállapotát és kiválasztottság-tudatát fogalmazta bele korának apostoli figurájába: a kitaszítottság, a magány, az egyszerre indulatos és élesen látó, az általános elnyomásból és egyenlőtlenségből másokat is felemelni szándékozó, majd minden addigi erényt magától eltaszító, végsőkig kiábrándult forradalmai hevület végletes drámaisága már önmagában is erőteljes képeket kelt az emberben. És hát nem sok minden változott azóta: „Azon valának papok és királyok, / E földi istenek, / Hogy vakságban tartsák a népet, / Mert ők uralkodni akarnak, / S uralkodni csak vakokon lehet.” Petőfit bárminemű kurzushoz kisajátítani ezért is álságos blaszfémia; és persze végül nincs szó szenteskedésről, éppily fontos a világon való változtatni akarás energiájának másik pólusa, a személyes küzdés, a vágyakkal való hadakozás, a szerelem tüzében való megtáltosodás („És boldogságban teltek a napok, / A hónapok… nem tudta a világ, hogy / Ők élnek-e s ők nem tudják, / Van-e világ kívülük?”), és a hozzárendelt bűntudatkifutás („Ébredj, ébredj, te nem magadnak, / Te másokért születtél! / Felejted hivatásodat?”). A feldolgozhatatlanul fájdalmas kiábrándultság és lemondás sorait már direkt nem idézem…
Az Apostol valahol a képregény és az illusztrált mű (nem a teljes szöveg került bele) között helyezkedik el, mondanám, hogy az aranymetszésben, ha ez nem lenne végül is formai mozgópont, de talán mégis a képregényhez áll közelebb, mivel panelezése jóval sűrűbb cselekményvágású. Egyébként nincs értelme bárki alkotót kiemelni a sorból, és bár nyilván nekem is vannak kedvenc rajzolóim, de ez itt és most irrelevánsnak tűnik, aztán meg éppen az a legjobb az egészben, hogy ez több grafikust sorjázó szerkesztési ötlet olyan pluszokat ad az egészhez, ami nem várt rétegekkel gazdagítja a főhős fejlődéstörténetének és sorsának olvasatát is. Például még inkább szociális horizontúvá szélesítve mindazt, ami alapvetően személyesként íródott. Emellett persze rendkívül sajnálatos, hogy Futaki Attila nem tudta végigvinni nagy álmát, ami egy hosszabbra szabott életműben akár kulcsműként jeleskedhetett volna, amihez elvezettek az addigiak, és amiből kinőhettek volna a későbbiek. És hát azért is, mert zseniális grafikus volt, egyszerűen jó elmerülni a világában.
Olyan jó dolgunk van mostanában, hogy már a kisebb kiadványok is nívós kiszerelésben jönnek ki, gyakran minőségi papíron, gerinces formában, ilyen Tóth Panna: Lelle az egyetemista zombivadász (5 Panels https://langolo.hu/van-minek-friss-hazai-kepregenyek/) című dolgozata is. Persze már azzal is lehet vitázni, hogy „kisebb kiadvány”, Pannának ez a debütálás nyilván felettébb izgalmas esemény, a startért, a támogatásért és inspirációért hálás köszönetét fejezi ki többeknek, ráadásul a sztori aranyos, a grafikai kivitel színvonalas. Egy ifjú egyetemista lány átlényegülésének lehetünk tanúi kifejezetten üdítő, de mértéktartó humorral, remek karaktervezetéssel és ábrázolással. Lelle, a főhős gyakorlatilag menekül egyetemi tanulmányai (valamint az őt számon kérő barátnői) és váratlanul ráruházott feladatai elől, ez utóbbi szintén érthető, akármilyen kalandosan és szívdobogtatóan is hangzik, kinek hiányozna, ha ettől kezdve Attila a hun kardjának a szolgálatába kellene állnia, mégpedig bevörösödött-hősies szemmel, archaikus beszédmóddal fárasztva a népeket? Attila király persze elsőre szintén falakba ütközik, a modern világ és a fiúnak nézett lány ugyanúgy kihívás számára, mint a fordított felállás, de az akcióba lendülő sötét erők és a Lelle lassan feltámadó belátása, miszerint végül is miért ne csapna bele a nagy kalandba, ráadásul, amikor egy idős nénit akar egy gonosz zombi legyakni, akkor megszületik a végső döntés. Eddig tehát jók vagyunk, jöhet a folytatás.
Ray Hendersonnak remek érzéke van az olyan cuki fabulákhoz, amelyekben nagyjából kiegyensúlyozva jelennek meg a klasszikus meseelemek, a humor, a kedvesség, a morális fejlődés és helytállás, valamint az olyan modern kori esszenciák, mint az elfogadás és a szeretet. Ez utóbbi persze főleg nincs korokhoz kötve, és túlzás nélkül mondhatom, Ray jó abban, hogy sose csússzon át negédes cukiskodásba, így direkt olvasgattam meseillusztrációs/rajzfilmes hangulatú sárkánylányos borítójú könyvét mások szeme láttára a metrón. A Rózsavár lovagjai – Theobald és a sárkány (5 Panels) keménykötésű színes képregény ráérősen, világépítős apróságokra támaszkodva halad a végkifejlet felé, ami a klasszikus mesék receptúrája szerint a jó győzelmével zárul. Ennél zamatosabbat pedig ne is álmodjunk, van épp elég kegyetlen felnőttmese, kifejezetten örvendetes, amikor valaki ilyen természetes érzékkel visz végig egy vállalhatóan bájos sztorit, amiben a hírhozó szerzetes a királyhoz hasonlóan roppant jóindulatú, a négy lovag szintén, egyikük ráadásul meg nem értett feltaláló, a sárkánykereső pedig együgyű, de olyan odaadó és lelkes, amit szinte elirigylünk. Lova viszont igen értelmes, sőt zseni, szeret sakkozni a feltalálóval, a megtermett sárkánylány pediglen szerencsére még azelőtt felöltözik, mielőtt ciki lenne tovább szemlélni, hogy aztán a vége-főcím előtt abban is elnyugodhassunk, hogy a nép is pont olyan el- és befogadó, mint az ideális világot álmodó nagykönyvben. Hendersontól jöhet bármi, néha jól akarom magam érezni.
Lénárd László szakíró és képregényes alkotót eddigi munkássága alapján a hazai (komolyan vett) abszurd legöntörvényűbb megtestesüléseként tarthatjuk számon. Az abszurd, mint olyan, igazából csak eszköz a kezében, a groteszk és jelentésrétegeket elcsúsztató humor aurája könnyen megtéveszthet bennünket: minden látszat ellenére Lénárd kisebb részben kifelé mutogatva fogalmaz meg szentenciákat, létélményeket és közérzet spirálokat, jóval inkább befelé. Belülről is tovább befelé. Hogy mindezt ceruzarajzos, vagy akármilyen grafikus eszközzel elkövetett kvázi képregényként teszi (minimál vonalvezetéssel, néha alig megrajzolva, inkább csak odagondolva), ami tartalmaz szövegeket és majdnem panelezést, már tényleg csak hab a tortán, mivel ha hajlandók vagyunk vele tartani, messzebb jutunk az előre elgondolható távlatoknál. Lénárd Laci ugyanis tapasztalt gondolkodó, éppúgy használ ősidőktől fogva kiérlelt/kihalászott bölcseleteket, mint személyes megéléseket, persze a lecsontozott rezüméket is saját nyelvre fordítva, hogy mindezek szintézisét úgy nyújtsa át, hogy az minden lehetséges szögből oda mutasson, ahová az előbb mondtam. Vagy éppen kifelé, ahol mi vagyunk. Mondom egyszerűbben: megírta Alkotói válság (Pesti Könyv Kiadó) címmel alkotói válságát, amiből kikerekített, vagyis inkább kiegyenesített egy kacifántos útvesztőből kivezető menekülő utat, és rajzolt hozzá egy másik réteget, vagyis több síkon is fungáló rajzos kíséretet. Ki tudná megmondani, mi a főszólam és mi a kíséret, mit játszik a bal kéz és mit a jobb, de mindegy is, a lényeg, hogy működik. Mindezt értőnek szánt kutyamesélés viszi el a hátán, közben űrutazó cicafej is közbelép, de a sci-fi azért tagadva van, és a legjobb az egészben, hogy közel sem ennyire bonyolult, mint ahogy próbálom itt elmondani. Mindenesetre, ami történik, az köszönő viszonyban sincs klasszikus narratívával, mégis minden átélhető és átérezhető, már ha eltekintünk a történetmesélési együtthatóktól, mert az Alkotói válság szíve éppen ezen együtthatók figyelembe nem vétele. Ezért viszont még inkább ráhat a két dimenzió egymásra, a kép és a próza. Csak néhány szövegi példa: „Nem az számít, mit mondasz, hanem hogy hogyan mondod.” „Nem az számít, hogyan mondod, az számít, amit mondasz.” „Az is számít, hogyan mondod, az is számít, amit mondasz.” „Az se számít, ahogy mondod, az se számít, amit mondasz.” Vagy: – „Egy jegyet kérek vissza az életbe.” – „Elfogyott.” Mivel pozitívnak álmodom magam, olvasóként legalábbis mindenképpen, ezért eszemben sincs megválaszolni a két végső kérdést az utolsó oldalról, hogy senki, és semmit, pedig viszket a tenyerem rendesen…
Steve Niles és Németh Gyula közös projektjének, a Megszállottnak (Pesti Könyv Kiadó/Kilencedik) már előrendelési időszakában izgalomba jött egy csomó képregényfan, köztük én is, és nem is kellett csalódnunk. Miért is kellett volna persze, Niles profi szerző, csinos horror-közeli menetek szegélyezik gazdagon termő ámokfutását Batmantól zombitörténeteken át Hellspawnig, és az már csak hab a tortán, hogy olyan post-punk bandákban kezdte ifjú vitézként kulturális ténykedését, amiket én is bírok. Németh Gyula pedig az egyik kedvenc képregény grafikusom (a teljes világkört beleértve), és bár példaként az pont oldalági játéktér, de a Dr. Moreau szigetének általa illusztrált változatát kismilliószor lapoztam már át, és még a látóhatáron sincs a ráunás. Egyszerre rajzos és festett hatásúak a munkái, és nem is tudom igazából, hogy világának melyik vonása a főfogás, és könnyű lenne azt mondani, hogy úgy ahogy van, mivel egyaránt kivételes karakter- és világábrázolásban, valamint lélektani mélységélességek becentrírozásban – külön érzékkel a magunkban hordozott groteszk vonásokra. Atmoszféráit mindig kissé kényelmetlen tartományokban mozgatja, megterhelő voltuk ellenére lebilincselő ezeket tanulmányozni, néha pedig konkrétan belakni, már csak azért is, hogy megélhessük, mi azokból bármikor kiléphetünk. Szóval talán ez utóbbi a lényeg: a pokoli bugyrokkal való túlélhető találkozások borzongató és szembesítő izgalma. Az 1945 telén, Budapest belvárosában játszódó rémtörténet egy náci tiszt ad hoc vérengzésének következményeit veszi végig, ami egy démoni megszállással járó bosszútörténetben kulminálódik. Jobban mondva legvégül valamiféle megváltástörténetként is értelmezhető jelenetben szabadítja ki palackjából a szellemet, mivel még némi fény is villan a célkeresztben. Rá is fér, a külső-belső sötétség gomolygása van olyan sűrű, amilyet novellányi terjedelemtől tán nem is reméltünk, de hát végül is persze, hogy számítottunk rá, eddig pont azt tisztáztuk: profi szerzők munkájára fizettünk be, akik szakmai tudásuk és beleérző készségük legjavát adták a közösbe. Irány a legelső bolt vagy webshop…
Az Ágoston a Nukleáris Baromfi – Ami belefért – 2005-2025 (Nero Blanco Comix) a korábbi epizódok újrakiadásaként hiánypótlás (de nem az összes eddigi ment bele), ráadásul új fejezettel, kvázi lezárással is bővült. Felújítás? Bónusz epizód? Jöhet! – simogatja szenvedélyét az egyszeri rajongó és gyűjtő, a gyermeklelkű variáns, a bennem élő kocka. Vass Róbert író/rajzoló dolgozata, ez a húsz év után lezárulni látszó történet bárkinek ajánlható nemre, korra, külsőre való tekintet nélkül, mi több, még annak is a kezébe/csápjaiba adnám, aki/ami másik galaxisból érkezik készakarva vagy véletlenül: többet megtudhat belőle az emberi fajról, mint az űrbe juttatott enciklopédiákból, dimenzióállandónak remélt jelrendszerekből és adattárolón mellékelt elavult pop-rockból. Mire alapozom ezt? Például a csavaros narratívából, mondjuk a negyedik fal áttöréséből, ami éppenséggel nem szokásos lövetű, mivel először is Robi belép a képbe, hogy onnan kibeszélhessen. Ágostonnal, ezzel a csőnyakú tudálékos tojásszökevénnyel személyesíti meg önnön alkotói énjének ilyen-olyan előjelű tükörképeit, hogy aztán amikor önmagát is belerajzolja, akkor visszaszóljon showbiz-szökevényként lazázó hősének, hogy amikor végül fotóképregényként hasonlítson kevésbé önmagára, azzal végképp megtévessze a nagyérdeműt. Hiszen ki ilyen előzékeny, szabadkozó és kedves a valóságban? Persze hajlok rá, hogy ez legyen őseredeti énje, már csak önvédelemből is, hiszen így nógathatom a végén, kibicnek semmi sem drága, családi kifogások ide vagy oda. Ágoston a képregényhős (persze bukta van, hiszen miért interjúvolnának meg bárkit, aki képregénykarakter és nem film mintájául szolgál) többdimenziós, azaz civil és színészi megjelenítése oltári nagy ötlet, mivel így az ön- és társadalom reflektív szatíra kereteibe bármi belefér, amit Robi el akar mondani a világról. Nem is rest telepakolni finom kis apróságokkal, utaláshegyekkel, montázsokkal, szövegi és rajzos bon motokkal. Ráadásul Robi grafikusként is elsőrangú, mivel igen ritkán jelentkezik újdonságokkal, szinte el is felejtettem, milyen prímán visz karaktereket, rajzol meg beszédes háttereket és pózokat, nyúl szükség esetén biztos kézzel alsó vagy felső kameraszögekhez. És ha már úgy néz ki, hogy a lezáró epizódban tényleg búcsút int kitartó hősének, azt a sci-fis közbevetést simán felfejleszthetné nagyobb léptékű sztorivá. Igazából mindegy, csak ne hagyja abba a képregényezést…
A Beatköltők társasága az a típusú Master-Lab Comics kiadvány, ami nem sztorival, hanem címéből is könnyen kikövetkeztethetően versek/dalszövegek rajzos impresszióival csíp el hangulatokat, megéléseket, valós tapasztalatokon alapuló tán sosem volt világokat, vállalt küldetését pedig sikerrel teljesíti. Mester Csaba grafikus rajongó típus (ezt már korábban is többször tapasztalhattuk), élvezettel merül bele mások költeményeibe, hogy azokból ihletett képeket hívjon elő, amiket aztán néhány oldalba szerkesztve bontakoztat sajátos összefüggésekké, hogy ezeket a beszédes rezgéseket és emóciókat mi is átélhessük. Most Charles Bukowski, Steven Jesse Berstein, Tom Waits és Jim Morrison van terítéken, ők ugye a címben is jelzett beatköltők, és még néhány hazai vonatkozó poéta is feldolgozásra került: Török-Zselenszky Tamás, Kanfi-Horváth Imre és Judit Judit. Ahogy tehát mondtam, Mester Csaba akkor van leginkább elemében, amikor irodalmi élményeket, benyomásokat, impulzusokat kell formába öntenie. Sok hasonlót még…
Ghyczy Csongor a Salem Budapest sorozat fősztorijának – amiben Európa kettészakadt a keleti blokkot uraló Boszorkányunióra és a nyugati Tiszta Államok Konföderációjára – lezárását követően rátért az úgynevezett mellékszálakra, spin-offokra, de ez senkit ne tévesszen meg, szó sincs resztlikről, a szikár hangvételű, egyedi vizualitású urban-fantasy részletekbe menő kitágítása zajlik, minden egyes újabb rész egy következő mozaik a nagy tablóban. Most például a Maszkabál a város szélén (Magánkiadás) című epizódban két boszorkánytanonc, Adajanka és Bellaréka az unió testéből mintegy kiszakadt Szolnokra utazik, hogy utánajárjon, miért is vágta el magát a város a birodalom többi részétől. Nagyjából ennyi, amit el lehet mondani róla spoiler nélkül, illetve még annyit: Csongor továbbra is nagy odafigyeléssel, hatásosan építi univerzumát, prímán ért az atmoszférateremtéshez, minimalista képei és valós hatású karakterei ebben a rideg világban feszült és baljós légkört árasztanak. Nem is kívánhatunk mást: sose unja el tovább építeni a Salemet.
Nos: A szüretelők titkos élete (Magánkiadás) valami oltári* jó! (*Értsd: kibaszott jó!) Ha eddig nem lett volna világos: Rédei Viktória & Gyuricza Márta a legeslegjobb hazai képregényes szerzőpáros. Egyébként meg miért nem? Az Ezerfejű történetei sorozat spin offja és eddig kijött két főfejezete (itt és itt írtunk róluk) bőven elégséges bizonyítékok –még a díjakat kiporciózó ítészeket is meggyőzték tavaly és idén –, most, míg várni kényszerülünk misztikus-nyomozós trilógiájuk epikus lezárására, egy közbevetett füzettel megerősítést nyert: semmi sem véletlenül jött össze eddig. A szüretelők titkos élete – „Menj külföldre dolgozni… mondták. Csudijó móka lesz… mondták” alig pár oldal, és maga a képregény ráadásul nem is terjedelmesebb a keretként fungáló elő- és utószónál, valamint a magyarázó szószedetnél, mégis bele van tömörítve a teljes téma: a burgundiai szüretelés. Mint idénymunka, mint hangulat, mint szociális esettanulmány, mint megélnivaló létélmény. A sűrítés és a frenetikus humor valahogy egyetlen szerszámmá olvad a szerzők keze ügyében: utaláshegyek, kulturális kontextusok, egyértelmű személyes tapasztalatok írói és grafikai zsenialitással szövetkezve láttatják és taglalják minimális eszközökkel, leggyakrabban csak egy-egy beállítással a témát. De nem csak azt, egész univerzummá tárul, az európai utazó/csavargó munkavállalók és munkáltatók, valamint a mediterrán lét megannyi jellegzetességével. Bőven elég tehát egy-egy mondat, pár szó egy hozzárendelt vágóképpel, gesztussal, hogy zárójelbe tegyen regénynyi és szakkönyvnyi terjedelmeket. Például: „BESZOPÓDÁS. Mentális állapot, amibe a szüretelő akkor kerül, ha a szőlő apró, papilómaszerű, nem fogy a sor és a tőke visszabeszél. Ilyenkor tör fel a legjámborabb delikvensből is az OGRE.” Vagy: „KONTAKT. A haver vagy hordatag egyik ismerőse, aki hallott egy farmról Bordeaux mellett valahol, ahol lehet, hogy keresnek munkást. De nem biztos.” „ESŐ. A szüretelő nyomora, kriptonitja, bánata és keserve.” És így tovább. Minden cseppje arany.
