Nemrég ért véget az HBO Maxon a Perry Mason című sorozat második évada, melyben ismét nyomon követhettük az ártatlanul megvádoltakat megmentő ügyvéd újabb eseteit. A sorozat címszerepét Matthew Rhys alakítja, akit olyan filmekből ismerhetünk, mint A Pentagon titkai – eredeti címén The Post -, A jelentés, A szerelem határai, vagy az Egy kivételes barát – A Beautiful Day in the Neighborhood – , melyben már főszerepet játszott Tom Hanks mellett, de rajta kívül is kiváló színészek tűnnek fel az epizódokban, mint Juliet Rylance, Tatiana Maslany, vagy a veterán John Lithgow, akinek 1972 óta már több mint 130 film stáblistáján olvashattuk a nevét. A XX. század harmincas éveinek elején, Los Angelesben játszódó sorozathoz a jeles amerikai jazztrombitás és zeneszerző, Terence Blanchard komponált eredeti filmzenét, ami egyben azt is jelenti, hogy korhű betétdalok nem is hallhatók a sorozatban. Ez pedig elindított bennünk egy gondolatfolyamot: ki emlékszik ma már arra, mik voltak a slágerek 100 évvel ezelőtt? Vajon milyen zenék szóltak a rádióban az első Los Angeles-i olimpiai játékok, Herbert Hoover első és egyetlen elnöki ciklusa, vagy épp Perry Mason híres esetei idején?
A zenével, meg általában véve kultúrával foglalkozó sajtótermékek viszonylag gyakran dobálóznak olyan kifejezésekkel, mint „örökérvényű” vagy „halhatatlan”. Valószínűleg nem csak egy-egy igazán jól sikerült lemez vagy film kapcsán, de általában is hajlamosak vagyunk az általunk megélt időket általános érvényű valóságként kezelni. Pedig ha belegondolunk abba, hány listavezető slágert tudunk felsorolni cím szerint akár csak 90-100 évvel ezelőttről, azonnal árnyaltabb lesz kicsit a kép.
A Föld nyolcmilliárd lakójának elég nagy része jó eséllyel legalább egyszer hallott már olyanokról, mint a Glass Animals, Harry Styles, Justin Bieber, Adele, Ed Sheeran, Dua Lipa, Lizzo vagy Lil Nas X – ők egyébként a Billboard összesítése szerint a tavalyi év legnagyobb slágereinek előadói. De meg tudsz említeni egy dalt is olyanoktól, mint Ted Lewis, Bing Crosby, Rudy Vallée, Guy Lombardo, Paul Whiteman, Jimmie Rodgers vagy Cab Calloway? Oké, Louis Armstrongtól a What a Wonderful World-öt mindenki ismeri, de azt valószínűleg már jóval kevesebben teszik hozzá, hogy eredetileg George David Weiss dalszerző és Bob Thiele, a harmincas évek második felétől hatvan éven át aktív jazzproducer-legenda szerzeménye volt. Ennek szellemében jöjjön pár érdekesség a témával kapcsolatban.
- A harmincas évek elején még bőven tart nagy gazdasági világválság. Ez volt a zeneipar addigi történetének legkomolyabb mélypontja is: a lemezkiadók a túlélésért küzdöttek, az Egyesült Államokban az eladott hanghordozók száma 104 millióról 1929 és 1932 között mindössze három év alatt 6 millió példányra (!) esett vissza.
- Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nem nagyon volt zeneipar a rock ’n roll-korszak előtt, de ez nem is állhatna távolabb a valóságtól. A szó mai értelmében vett első lemezkiadó, a Columbia Records – ami ma is működik a Sony cégcsoport részeként – több mint 134 évvel ezelőtt, 1889 január 15-én kezdte meg a működését.
- Abban, hogy a harmincas évek zeneipara végül mégis magára talált, a Franklin D. Roosevelt elnök kormánya által meghirdetett New Deal elnevezésű gazdasági program mellett sokak szerint nagy szerepe volt az RCA Victor lemezkiadó által 1932-ben piacra dobott olcsó, kis méretű, rádiókészülékekhez csatlakoztatható Duo Jr. nevű lemezjátszónak. A cég rendkívül alacsony áron hozta forgalomba az eszközt, meghatározott számú kiadványuk után ajándékba is adták, ami sokat segített a gyengélkedő eladások fellendítésében, hiszen immár nem volt szükség drága lejátszókra az elfogadható minőségű zenehallgatáshoz. Egyébként az RCA Records szintén egy ma is működő kiadó, érdekes módon ők is a Sony csoport részét képezik.
- Perry Mason eseteinek idején a könnyűzene legnépszerűbb műfajai a jazz, a big band, a swing és a ma már tradicionális popzenének nevezett stílusok voltak. Utóbbinak zeneileg túl sok köze nincs a mai értelemben vett popzenéhez, akkoriban ezt a kifejezést alkalmazták gyakorlatilag bármilyen zeneműre, ahol a szerkezetben kiemelt szerepet játszott a verze és a refrén ismétlődése, és amit azok is örömmel hallgathattak, vagy adott esetben játszhattak, akik nem rendelkeztek különösebb zenei képzettséggel.
- A korszak egyik legnépszerűbb énekese Harry Lillis „Bing” Crosby volt, aki, ahogy később például Elvis Presley, rengeteg mozifilmben is játszott, sőt, 1 077 900 000 eladott mozijeggyel minden idők harmadik legnépszerűbb filmcsillagjának számít Clark Gable és John Wayne mögött. Az 1945-ben Oscar-díjat is nyert Crosby számtalan olyan, saját jogán is legendának számító énekesre volt hatással, mint Frank Sinatra, Dean Martin, a már említett Elvis Presley vagy John Lennon. Zenei karrierjének legnagyobb sikerét az orosz zsidó felmenőkkel bíró, hat és fél évtizeden át alkotó dalszerző és szövegíró Irving Berlin (1888-1989) „White Christmas” című dalával aratta, ami később világszerte 50 milliónál is több eladott példányával bekerült a Guiness Rekordok Könyvébe, minden idők legnépszerűbb kislemezeként. Ha belegondolunk, elég mókás, hogy ezt néplélek által a tipikusan amerikainak tartott, kismillió karácsonyi romantikus vígjátékban hallható dalt egy olyan szerzőnek köszönhetjük, aki Oroszországban született.
- Kis mellékszál, de ha már a sorozatoknál tartunk, Bing Crosby lánya, Mary alakította a Dallas szemrevaló bajkeverőjét, Kristin Shepardot, aki többek között azért a pisztolylövésért is felelős, ami átmenetileg tolószékbe kényszerítette Jockey Ewingot, ezzel párhuzamosan a teljes sorozat legnagyobb nézőszámú epizódját eredményezte.
- A hazánkban többé-kevésbé kultuszfilmmé avanzsált Oscarban Sylvester Stallone is megemlíti Bing Crosby-t a jelenetben, ahol a jó útra térő gengszterfőnök szerepében épp a Marisa Tomei által alakított lányát korholja. Az idézet magyarul így szól:„És micsoda ronda zenéket hallgatsz? Bing Crosby, Cab Calloway! Azt hiszed, nem tudom betéve a trágár szövegeiket?”
Az 1992-ben mozikba kerülő Oscar Csörögi Istvánnak köszönhető magyar változata jó érzékkel az idézhető aranyköpésekre helyezte a hangsúlyt a tükörfordítás helyett. Az eredeti angol változatban ugyanis Provolone uraság az általában vett trágár szövegek helyett Cab Calloway (1907-1994) Minnie the Moocher című dalának soraira utal, amit a magyar mozilátogatók valószínűleg már akkor sem tudtak volna felidézni cím alapján. A dal egészen pontosan a harmincas évek elejéről származik – tehát jó eséllyel hallhatta Lisa Provolone, hiszen az Oscar 1933-ben játszódik, meg persze ugyanígy hallhatta Perry Mason is -, és ha elolvassuk a szövegét, ami inkább csak pajkosan célozgat egy Minnie nevű, dögös vörös táncosnő viszonyainak természetére, láthatjuk, bizony nagyon-nagyon mást értettek dédszüleink gyerekkorában trágárság alatt. Cab Calloway egyébként egészen 1994-ben bekövetkezett haláláig aktívan zenélt és tevékenykedett zenekarvezetőként. Az említett dal fontos mérföldkő a pályáján, idővel ez lett ugyanis az első afro-amerikai szerző által írt kislemez, ami több mint egymillió példányban kelt el.
- A teljesség igénye nélkül akkoriban olyan énekesek, szerzők és zenekarvezetők számítottak a legkedveltebb előadóknak, mint Ted Lewis, Guy Lombardo, a fiatalon elhunyt gitáros-énekes, Jimmie Rodgers, az énekesként, klarinétosként, szaxofonosként és később rádiós műsorvezetőként is ismert Rudy Vallée, vagy épp a jazz történetének egyik legnagyobb neve, a zongorista és zeneszerző Duke Ellington, aki az 1929 és 1940 között működő, megint csak legendás New York-i Cotton Club zenekarának egyik első vezetője volt.
- A Cotton Clubról önmagában külön könyvet lehetne írni. Most legyen elég annyi, hogy a korszak szinte összes fontos zenésze megfordult ott Louis Armstrongtól, Count Basie-n és Fats Walleren át Billie Holiday-ig. A legendás nightclub 1940-ben egészen prózai módon, a magas bérleti díjak, a megváltozott zenei klíma és egy, a tulajdonosok által elkövetett adócsalás okán foganatosított szövetségi vizsgálat miatt zárt be.
- Perry Mason megalkotója, Erle Stanley Gardner (1889-1970), korának egyik, ha nem a legnépszerűbb amerikai írója nem véletlenül döntött úgy, hogy történeteinek főhőse egy büntetőjogi védőügyvéd lesz. Mielőtt regények írásába kezdett volna, ő maga is ügyvédként praktizált, és elsősorban anyagi okokból vette kezébe a tollat. Nappal tárgyalásokra járt, éjjel írt, döbbenetes munkatempót produkálva havonta akár 3-6 új novellát is publikált. 1937-ben döntött úgy, hogy felhagy az ügyvédi munkával, onnantól kedve csak az írásnak élt. Perry Mason vitán felül a legismertebb figurája, aki az Egyesült Államokban Sherlock Holmes-hoz hasonlóan ismert és népszerű karakter, több tucatnyi könyv főhőse. A most futó sorozat előtt két tévésorozat (az első 1957 és 1966, a második 1973 és 1974 között), valamint összesen 30 tévéfilm dolgozta fel kalandjait. Sőt, hogy kicsit visszatérjünk a közelmúltba, még Ozzy egyik dalában is felbukkan.
Konklúzió? Az nincs. De azért furcsa belegondolni, hogy milyen lesz majd, amikor a dédunokáink meghallgatnak egy-két manapság aktuálisnak és korszerűnek tartott popdalt, vagy akár metállemezt. Vajon az általunk tökéletesnek hallott, kristálytiszta hangzás sercegő viaszhengernek tűnik majd az akkori zenehallgatóknak? Olyasféle, számtalan formában újraélesztett, historikus figura lesz mondjuk Harry Potter, mint most, az idén debütálásának kilencvenedik évfordulóját ünneplő Perry Mason? A folytatásból kiderül – még akkor is, ha mi arról valószínűleg már lemaradunk.
A Perry Mason sorozatot most online is nézheted az HBO Max platformjain!
