Hirdetés

Szólólemez nagyra nőtt ego nélkül – Silver Lake by Esa Holopainen

Nem olyan gyakori, hogy egy szólóalbum az anyazenekar munkái fölé tud nőni. Nyilván nem véletlenül működik egy zenekar több zeneszerzővel, mert képesek egymást húzni magukkal, hogy egyre jobbak és jobbak legyenek. A szólóprodukció ehhez képest egy emberen múlik, minden teher egy emberen van. Esa Holopainen mondjuk próbált biztosra menni, mert az underground metálzene legtapasztaltabb énekesei közül válogatott a dalaihoz, néhány kivételtől eltekintve.

Hirdetés

A gitáros anyazenekara, az Amorphis a metálzenei színtéren mindig is egyedi hangot képviselt, de azt is ki lehet jelenteni, hogy a változatos zenei utazásokat most már felváltotta a biztonsági játék. A karrierjük két csúcsa az Elegy és a Tuonela. Mindkettő hibátlan lemez, de más miatt. Az előbbi a folkos metálzene alapműve, de nem a csűrdöngölős fajtából, mégis kirobbanó energiával. Utóbbi pedig egy új utakat kereső, kísérletező zenekar albuma, amelyik nem zárkózik el a poptól vagy a progresszív zenéktől. Holopainen szólóalbuma alapján nem nehéz kitalálni, hogy ez a fajta kísérletezés nagyrészt tőle ered.

A Silver Lake egységes hangulatú, de mégis sokszínű lemez, és nem kizárólag azért, mert több énekes is közreműködik rajta, hanem a zenei alapok miatt is. Van itt hard rock, pop, soul, doom és minden más, amiben a gitáros otthon érzi magát. A dallamok viszont annyira védjegyszerűek, hogy mondjuk a Jonas Renske által énekelt dalok hiába katatóniásak (ilyen karakteres hanggal mondjuk nem is lehet más), végeredményben akkor is hallatszik, hogy ezt az Amorphis egyik főszereplője rakta össze. Renskén kívül az ismertebb nevek közül szerepel itt Einar Solberg (Leprous), egy olyan dalban, amit mintha csak rá szabott volna Holopainen, annyira föld fölötti, és hát igen, az A-Ha hatása is letagadhatatlan. De ugyanez igaz a Tomi Joutsen által énekelt számra is, mert ez bármelyik kortárs Amorphis-albumon szerepelhetett volna, mint ahogy többé-kevésbé a Fadin Moon is Anneke von Giersbergennel. A lemez legnagyobb slágere a The Storm, amiben egy nálunk ismeretlen, de Finnországban népszerű zenész, Hakan Hemlin énekel, és nem csak a karcos hangja miatt emlékeztet a Dire Straits legjobb pillanataira.

A kevésbé sikerült dalok között van a Promising Sun, amiben Björn Strid (Soilwork) valahogy nem találja a helyét, főleg a verzékben, amit aztán a refrén nagyjából helyrerak, de valahogy nem működik ott sem igazán. Illetve persze van egy doommetál dal is Eino Leino (szintén finn, de nem zenész, hanem színész) szavalásával, ami a zenei alap miatt kiváló, de a szövegmondás nincs igazán összefésülve vele.

Szóval ez a lemez sem tudott az anyazenekar fölé nőni, de néhány pillanatában bizonyosan jobb annál, főképpen a nagyobb zenei merítés miatt. Holopainen kiváló szerző, ez a lemez pedig a legkevésbé sem félrerakott, másodvonalas dalok gyűjteménye.

A teljes lemez:

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
804FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk