Ha már nemrég rebootoltuk a Dalmegosztás rovatot, ideje, hogy ismét bemutassunk pár újabb keletű magyar zenét nektek. A mai összeállításban lesz afrobeat áthallásokkal fűszerezett indie-folk, érzelmes, de szerencsére cseppet sem giccses metál, psychojazz, világzenével ötvözött fúziós jazz rock, szintipop, és az utóbbi idők talán legkegyetlenebb magyar szerzeménye. Hogy melyiket kik követték el, kiderül a hajtás után.
Petruska – Help Me Out of Here
Nem hiszem, hogy cél lett volna ez a dal írásakor, de Petruska Help Me Out Of Here című új szerzeményét hallgatva egyaránt beugrott Paul Simon 1987-ben megjelent Graceland című lemeze, Phil Collins szólóalbumai, és Bobby McFerrin. Az immár teljes zenekari felállásban készülő harmadik albumon megjelenő tételt a sajtóanyag tanulsága szerint egy szakítás inspirálta, ehhez képest egyáltalán nem valamiféle távolba révedő kesergést, sokkal inkább a „minden vég egy új kezdet” optimizmusát közvetíti, ráadásul a teljes szöveget elolvasva egy tágabb értelmezési lehetőséget is kapunk. A többfedelűség mindenképpen a jó zene ismérve, hiszen pont az a lényeg, hogy a saját érzéseinkre hogyan rímelnek az alkotó által megfogalmazott hangok és a szavak, ebben a tekintetben pedig nem is lehet hibát találni a Help Me Out of Here-ben. Bár az Eurovíziós Dalfesztivál a lehető legmesszebb esik az érdeklődési körömtől, nagy baj nem lehet abból, ha esetleg egy ilyen dal tesz szert nemzetközi ismertségre, mert bár a szó minden értelmében popzenéről beszélünk, annak gyakorlatilag tökéletes. Ahogy a fentebb említettek is tudták ezt jól, minden ízében igényesen csinálni, úgy Petruska is képes erre, és a dalhoz forgatott klip is méltó a színvonalhoz. Ennél nagyobb bókom mára nincs, ha ilyesmire vágytok, érdemes megnézni és meghallgatni.
Salvus – A barát
Nagy általánosságban az a véleményem, hogy metálzenekar ne menjen tévés tehetségkutatóra vagy dalversenyre, de nyilván meg tudom érteni azt, hogy vannak, akik nem így gondolják. És ha mindenképp metálzenét akarunk csempészni efféle műsorba, akkor azt egy olyan dallal érdemes megpróbálni, mint a Barát. A Salvus a magyar (fél)underground régi motorosai közé tartozik, hiszen 2001 óta két EP-t és három teljes albumot jelentettek meg, a most közzétett tétel pedig az eddigiek ismeretében is nagyon kellemes meglepetés: a Barát úgy tud közérthető és slágeres lenni, hogy közben szerencsére mentes a stílus érzelmes(nek szánt) dalainál megszokott maníroktól, az ilyenkor szinte kötelező pátosszal teli modoroskodástól, amiből minden jóérzésű zenehallgatónak fél perc múlva lesz elege. A hattyú halála helyett ez „csak” egy ízléssel megírt, okosan hangszerelt rockdal, szép, többszólamú vokálokkal, épkézláb sorokat, önálló gondolatokat tartalmazó szöveggel, ami sajnos a hazai metálszíntéren manapság elég ritka vendég. A magam részéről kifejezetten ajánlom a számot azoknak is, akik messzire kerülik az említett tévéműsorokat, mert egy kitűnő hazai zenekart ismerhetnek meg általa.
Freakin Disco – Rules
A stílusát psychojazzként jellemző Freakin Disco Monster című albumáról már olvashattatok a Lángolón. Nem túl valószínű, hogy a formáció a tömegek ízlését keresi ezzel a kategorizálhatatlan, sokféle stílust ötvöző zenével,
az viszont biztos, hogy kevés egyénibb, kiforrottabb hallgatnivalóhoz juthat mostanában a magyar közönség. Az albumhoz kapcsolódó első videót a Rules című számhoz forgatták, és jól is tették: a nagybőgő által meghatározott kompozíció ezidáig az egyetlen énekes daluk, ami minden szokatlansága ellenére kitűnő mézesmadzag lehet a lemez egészéhez, pláne, ha az azt vizuális szempontból tökéletesen kiegészítő, bizarr szörnyeket felvonultató, Freund Ádám által rendezett videót is hozzávesszük. Nekem utóbbiról valamiért a Donnie Darko ugrott be, de ez abból a szempontból lényegtelen, hogy ha valaki rászán öt egész percet, nagy eséllyel szívesen fedezi majd fel mélyebben is a Freakin Disco szürreális világát.
Ziskó Olivér – Birdie /Arrival to the Motherland/
Ziskó Olivér neve a mainstream zenék közönségének talán nem mond túl sokat, de azok, akik az utóbbi évtizedekben figyelemmel követték a magyar undergroundot, biztosan találkoztak a nevével, többek között az arkhē dobosaként. A napokban megjelent, Wondrous Stag című szólóalbumáról korábban már hallhattatok a Lángolón egy dalt, azóta pedig itt az újabb kedvcsináló a lemezhez a Birdie /Arrival to the Motherland/ videójával. Ahogyan a lemez egésze, ez a szerzemény is nehezen skatulyázható, hiszen ugyanúgy fellelhető benne a fúziós jazz, a magyar népzene, vagy akár a világzene Dead Can Dance-féle megközelítése. Aki számára vonzó a stílusok bátor keverése, és a mondvacsinált korlátokra nagy ívben fittyet hányó alkotói alapállás, azoknak bátran ajánlom ezt a dalt, melyben magyar népzenei motívumok keverednek kiszámíthatatlan ritmusokkal, és egy remekbe szabott, hangulatában kissé latin jazzes gitárszólóval.
GRRRMBA – Agony Through A Lifetime
Az GRRRMBA új videójával bő hat percnyi pokoljárást kínál az arra fogékony hallgatóknak. A legmarconább underground hangzásokat gátlástalanul ötvöző duó Agony Through A Lifetime című dala úgy szól, mintha egy alaposan bevadult Brutal Truth nekiállt volna széttorzított sludge / doom témákat gyártani, bármiféle halvány gyanút nélkülözve azt illetően, hogy ezt nem gondolják a lehető legkomolyabban. Ilyen riffeket kizárólag ökölbe szorult arccal lehet írni, játszani és hallgatni, így nagyon valószínű, hogy csak a legelvetemültebb zenék rajongói fogják értékelni őket, de a kuriózumok és extremitások kedvelői jó eséllyel felkapják majd rá a fejüket. A videót olyan filmekből vágták össze, mint a Mocskos zsaru, a Krisztus utolsó megkísértése, az Angyalszív, vagy az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója, szóval ezen a téren se számítson senki mosolygásra. Életem legdurvább időszakaiban én is sokszor éreztem késztetést ilyen zenék írására, de ma már örülök, hogy ez nem sikerült. Mentális gondokkal küszködő, szuicid hajlamú egyéneknek nem ajánlott a csapat, pláne nem éjjel, egyedül, alkoholos befolyásoltsággal kombinálva, ezzel együtt nem tudom nem értékelni a végtelenül tüskés zenéből sugárzó kompromisszummentességet.
Dark Rouge Park – New Life
A Dark Rouge Park novemberben kihozott New Life című szerzeménye érdekes kísérlet a nyolcvanas évek szintipop hangzásainak modern köntöbe öltöztetésére, és azt kell mondjam, a zenekar tagjai egészen sikeresen valósítják meg ezt a célkitűzést. A dal korábbiakhoz képest új énekesnővel készült, és bár különösebben nem eredeti a zene, amit a fentebb leírtak alapján várhatunk, azt teljesíti, a dallamok könnyen felidézhetők, szépek a szintihangszínek és a vokálok. Nem mondanám, hogy világmegváltással állunk szemben, de ebben a stílusban ez egyébként sem feltétlenül cél. A New Life-hoz egy szép képi világú, fekete-fehér videó is készült, szóval ha valaki fogékony ilyesmire, nyugodtan tegyen velük egy próbát!
A posztot a Hangfoglaló Program támogatta: