Hirdetés
Hirdetés

Szilánkos Mennyország

Quimby @ PeCsa 2008.12.20.

Az év vége a nagykoncertek és óriásbulik szezonja. Nem szeretem igazán az ilyet, elég tömegnyomort vészelek át ajándékok és szeletelt mandula után kutatva. Múlt szombaton viszont úgy alakult, hogy döbbenetesen hosszú idő után újra ellátogattam a PeCsába – a Quimby zenélt, én nagyon élveztem, az aranyvasárnapi közelharc és svédtorna meg bekaphatják.

Hirdetés

Különböző elfoglaltságaimból adódóan a teljes ünnepi készülődést múlt szombatra időzítettem, cseppet sem volt jó ötlet. Egy nap alatt mindent elintézni köztudottan lehetetlen, és az egészségre is káros. Mindenesetre így fadíszítés és az azt kísérő kedves üveg parasztBaileys után indultam neki megkeresni a Petőfi Csarnokot. Azalatt a néhány év alatt ugyanis, amióta nem jártam arra, tökéletesen elfelejtettem, hol van. Szerencsére közelebb volt, mint gondoltam, így a nyolcas kezdés előtt bőven megérkeztünk aktuális tettestársammal. A teltházas koncertek fizikailag és szellemileg pusztító velejárói így ezúttal kimaradtak, a vonyító jegyüzéreket kikerülve gyorsan megszabadultunk a kabátoktól, és még gyorsabban megjártuk a kötelező fröccskörutat. A koncertteremben hamisítatlan fesztiválfíling: pár tízen álldogálunk műanyagpoharainkkal, a földön tarisznyás kamaszlányok dohányoznak törökülésben, a színpad előtt a fanatikusok pedig már elfoglalták hadállásaikat. A félhomályban szép lassan egyre többen gyűlnek össze, a legfiatalabbak akár az általánosból is érkezhettek, akad, aki elhozta az anyukáját is, sok a szelíd tekintetű harmincas zenekedvelő, de izgul körülöttünk jó pár egyetemistakorú is. Semmi hivalkodás, barátságos a hangulat, türelem van és békesség, főleg. Nyolc után kevéssel megérkezik a színpadra a Cabaret, és kezdődhet a tánc. Én részemről nem ismertem azelőtt őket, mindenesetre Quimby-előzenekarnak abszolút hibátlan választás. Hangzásban, hangulatban pont annyira hasonlók, hogy bemelegítenek, felkészítenek és rálelkesítenek, de mindeközben egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármit is utánoznának. Sok a hangszer, pörgős és izgalmas a vokál, pillanatok alatt veszi fel a közönség a ritmust. Akármerre nézek, mindenki másképpen táncol, senki sem marad mozdulatlan – a néptáncos gesztusok megférnek az alapértelmezett csápolással, a latinosan körbetáncoló pár sem zavarja az ugrándozva seggetrázó lánykákat. A mulatság végeztével egy pillanatra még kinézünk az előtérbe bespájzolni, itt hirtelen szembesülünk azzal, hogy való igaz: minden jegy elkelt. Mire visszaérünk a színpad környékére, ez bent is egyértelművé válik, igazi könyököd-a-könyökömben tömeg várakozik, de nem sokáig.

Érzékelhető késés nélkül beúszik három fénykúp, a füstből felbukkannak az ismerős arcok, piros gitár és dobszerkó, egymásnak feszül megannyi akarat. Pillanatok alatt tér vissza az összes emlékem arról, miért is jó csarnokos nagykoncertekre járni: esélyed sincs megúszni anélkül, hogy elsodorjon a dob meg basszus, a sós meg az édes, körülötted mindenki átszellemül, elvisz a víz és az agyadba hatolnak a fények. Ismerős és kevésbé ismerős szöveget kántál ezer meg ezer apró pont, sok a régi szám, még angol is akad, ilyenkor mondjuk főleg KissTibi énekel inkább. Adekvát pillanatban felbukkan egymillió öngyújtó, ennek tudok örülni, otthon hagytam a tüzem, ugyanis. Nincs igazán tolakodás, lökdösődés, talán csak a karok mozognak, fölfelé és oldalra. Különös és elragadó áhítat tükröződik az arcokon, amik körülvesznek, kiabálom én is, ők is: megadom magam. Egyre több lánykatest döcög megannyi férfivállon, száz tapsoló kéz fölé emelkedve karolnak egymásba kéttestű fekete sziluettjeik – sajnálom, hogy engem csak a trombita emel fel, basszusgitár és egy férfihang, de ez is bőven elég. Nem tudom eldönteni, mit ébreszt az összhatás, fekete a szerelem, fekete a keze, uralkodik felettem és feletted is, gyűlölöm ezért – de néha mégis olyan jó egy félvilági szerető. Ilyen ez a muzsika, zavarba ejt, előbb dobban a szívem, és utána értem csak meg miért: az egyik pillanatban még együtt menetelek az izzasztó ütemmel és a lélekvesztő mantrával, hirtelen diadalt hoz egy harsanó rézfúvós, majd könnyet csal a csend a kollektív szembe. Haláltáncot járunk, ami egy kiáltással válik ájtatos misévé, egy újabb dobbanással pedig már ünneplünk – hogy mit, ez tisztázatlan, vagy inkább csak egyszemélyes zéróösszegű játék. Elhangzanak a kötelező dalok, adnak a srácok a nosztalgiának is alaposan. Líviusz továbbra is elképesztő, a buli elején még nett ingben, jólfésülten mutatkozó KissTibi pedig gyorsan visszaöltözik a ziláltan dekadens énjébe, jobban is áll neki, nem kérdés. Egészen megrázó, amikor vége van, hihetetlen zsivaj követeli könyörögve a visszát, ami azonnal érkezik is, halleluja. Azért, hogy felébredjünk a révületből, vagy talán inkább mégiscsak a dátum okán, felcsendül a Jingle Bells, nevetnem kell, véletlenül egész nap a fejemben motoszkált. Még néhány búcsúdal (a másik csatornán úgyis épp megasztárdöntő, hát mennyire ideillő), azok után már tényleg vége, elsodor a távozó emberáradat. Kicsit sajnos ez felidézi, mi várható a következő napokban, de abban a percben nem érdekel, mondjuk igazából azt hiszem, semmi se.

Utazás volt ez a koncert egyértelműen, óriási gyerektábor, de közben magányos túra. Persze, profi volt a világítás, a hangosítás is rendben volt, sokan jöttek el, ez önmagában mégsem elegendő indoklás. Iszonyú erős és őszinte zene kell ahhoz, hogy ennyi ember ennyiféleképpen feloldódjon és megszabaduljon, és mégis együttlétről szóljon a dolog, nem önmegvalósításról. Kurvajó a Quimby, na.

(Fotók: quimby.hu, Pardi Szilvia)

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

39,010KedvelőTetszik
3,066KövetőKövetés
4,620FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók