Hirdetés

Mit keresnek a nagyszínpadon?!

img_5693.jpg

Hirdetés

Szerdán, az első két bevezető nap után elkezdődött teljesen a Sziget. Igazából amúgy az van, hogy újra egy hetes lett a rendezvény, hiába csak a hét közepétől kezdődik a full nagyüzem. Az első teljes napont olyanokat néztünk meg, mit a Horrors, DakhaBrakha, az Al-J, Tyler, The Creator és az Enter Shikari. Alább meg is mondjuk milyenek voltak. (Fotók: Juhász Dorottya)

A Horrors másodszorra lépett fel a Szigeten, de most úgy, hogy már voltak elvárásaim velük szemben. Abból indultam ki, hogy 2013-ban meglepetésszerűen olyan remek koncertet adtak a tűző napon is, hogy az idén már kicsit kevésbé tűző napon minimum tökéletesre számítottam. Ez végül össze is jött. Bár a Horrors koncertjét tényleg lehetetlen szinte teljes odafigyeléssel nézni, a fura effektekkel feldobott, egyre több Happy Mondays-féle rave-et felmutató zene olyan volt, hogy tényleg kicsit jobb hely lett a fesztivál arra az órára. Faris Badwan még mindig úgy néz ki, mintha a brit Zságer Balázs lenne, a zenekara többi tagja pedig még mindig olyan, mintha a Cure fan club legnagyobb balfaszait válogatták volna össze, hogy kicsit pózoljanak a hangszerekkel, mielőtt visszatérnek rajzolgatni a padlásra. Egyszerűen tényleg nem tudok jobb délutáni zenekart elképzelni a Horrorsnál, szóval ha rajtam múlik, akár minden napra bedobhatnák őket hat körülre. (fá)

Amit az ukrán DakhaBrakha quartetről a beharangozóban írtunk, az szóról szóra igaznak bizonyult. Minimum. És nem csak számomra, ahogy a közönséget elnéztem. Már azzal berántódunk a produkcióba, ahogy ez a három nő menyasszonyi szépségű ruháikban és méteres kucsmájában belibben, leül a dobok, a cselló, a harmonika és a zongora mögé, és jön velük a szintén népviseletbe öltözött, ortodox szakállas, kopasz, de megnyerő mosolyú énekes/dobos fickó is. Hogy valamit még józan hangnemben is mondjunk, a quartet zenéje elsősorban a szláv énekes hagyományokra épül, de beleszövődik a legkülönbözőbb etno is, az afrikaitól a sámán hagyományokig. Fontos eleme a dolognak ez a beleszövődés, mert olyan finoman és kreatívan van itt összefoglalva mindenféle zeneiség, hogy lehetetlen is lenne szétszálazni, ráadásul tényleg minden mindennel rímel és ölelkezik. Nagyon kúl ahogy a négy énekes/muzsikus elegáns tartással ülve, kevés mozgással képes az egész adott teret eksztázisba emelni, nem kapkodnak el semmit, jellemzően hosszú, ráérős felvezetők után folynak bele a főtémákba, hogy aztán egészen máshová érkezzenek, ami időnként nem is történik meg, mert vagy visszatérünk még korábbi dallamokhoz és ritmusokhoz, vagy ráébredünk, hogy már másik dalban vagyunk. Amit pedig egyáltalán a hangjukkal művelnek, az már önmagában is elég lenne a teljes élményhez. Mélységek és magasságok, és a köztük feszülő sűrű rétegek idéződnek meg, nagyon távol járunk bármiféle poptól, az ember azt hinné a lemezeiket ismerve, hogy ez a produkció maximum klubokban, kamarakoncertek formájában képes életre kelni, de nem, sokezres tömeget tudnak megmozgatni lazán és vérprofin, miközben egyetlen hamis pózuk sincs. Nincs mese, a DakhaBrakha a legjobb és legerőteljesebb akusztikus világzenei produkció jelenleg a földön, de ahogy mondani szokás: minden dimenzióban. (rm)

Őszintén szólva nem értem az Alt-J-t, és ezt az első magyar fellépésük sem oldotta meg. Van egy korrekt zenekar, ami olyan zenét játszik, amire jól lehet merengeni, miközben szomorkás tekintettel sétálgatunk. Ez eddig tiszta. Az is tiszta, hogy sokan szeretnek szomorkás tekintettel merengve sétálni, hiszen mindenkink voltak már szar őszei. Azt viszont soha nem fogom megérteni, hogy ennek az egésznek mi helye a nagyszínpadon. Egy Alt-J-koncert igazából arra jó, hogy valaki elmenjen randizni.

Ezzel nincs semmi baj, hiszen nagyszerű hátteret ad arra, hogy ölelkezzünk egy jót, de sajnos a végső megítélés is inkább függ attól, hogy lesz-e este kefe, mint magától a zenekartól. Persze tök jó dolog, hogy végre Budapesten is fellépett az Alt-J, szépek voltak a fények, és a végére tényleg olyan jól éreztem magam, mintha másfél óráig áztattam volna a lábamat a tévé előtt. (fá)

„Én bezzeg még láttam az Ossiant a Nagyszínpadon!” – a hasonló kijelentéseket a fiatalabb generáció lassan úgy kezeli, mint Pataky Attila beszámolóit a szíriuszi fröccskocsmák kínálatáról. No, de tekintsünk el a kötelező sirámoktól, miszerint a szervezők az évek során módszeresen karanténba zárták, és megölték a metált! Már csak azért is, mert a borzalmas tények ismeretében is képesek vagyunk jól érezni magunkat ebben a fémzenétől megfosztott, kommersz fertőben. Az idei felhozatalban az Enter Shikari joggal érdemelte volna ki a „Sziget Manowarja” titulust, egyben rá is világított egy régi bölcsességre: a torzított gitár és az üvöltés édeskevés ahhoz, hogy egy produkciót a magunkfajta számára is élvezhetővé tegyen.

 

Az angol fiúcskák elektro-metalcore zenéje annyira geil, mint egy kiwiszörpben pácolt Haribo-mackó, és ezen a nyers(ebb) élő megszólalás sem tudott javítani. A legkifogásolhatóbb tényező azonban még így is a húszéves Nagy Bandó András külsejű frontember volt: betűrt ingjével úgy festett, mint aki anyák napi versszavalásra készül éppen. Annál több rock’n’roll szorult viszont a Good Time Boysba, akik több százas tömeg előtt nyomták a Red Hot Chili-klasszikusokat. Megkockáztatjuk: meggyőzőbben, mint az utóbbi időkben maguk Anthony Kiedisék. (nausea)

Tyler, The Creator úgy számított az idei Sziget egyik legaktuálisabb, legmenőbb nevének, hogy a legutóbbi lemezét elég sokan szidták. Pont azért, mert rég lejárt dolgokat melegített fel rajta, pedig ő ugye a nagy hiphop újító. Az általa vezetett, nemrég feloszlott Odd Future csoportosulás ugyan pár évvel ezelőtt jóval nagyobbat szólt volna, de még így sem annyira késő őt felléptetni, hogy az ciki legyen. Ráadásul a közönség első sorai tele voltak fanatikusokkal, majdhogynem úgy rikácsoltak Tylernek, hogy menjen már a színpadra, mint ahogy a kislányok hívjákJustin Biebert.

Aztán Tyler meg is jelent, Jasper Dophin hangulatfelelős és a DJ Taco társaságában, kicsit körbenézett, hergelte a közönséget, beszólt nekik (büdösek, részegek vagytok), majd a rájuk jellemző kegyetlen ugrálással bele is kezdtek a koncertbe. Ami meg sajnos semmi örömöt nem okozott azon kívül, hogy láttuk, nagyon pattognak a deszkákon. A sátor annyira buhogott, hogy a basszuson meg némi kiabáláson kívül nem sokat lehetett hallani az egészből. Így meg elég hamar unalmassá vált, hiába volt még jó pár ilyen deszkarobbantó kezdés az egy óra alatt. Állítólag ennél amúgy jóval intenzívebb szokott lenni egy Tyler-koncert, amolyan hardcore-osan vad, de így, visszafogottan is rendben lett volna, ha hallok a zenéből valamit. Szóval ez most nem jött össze, majd máskor, máshol talán jobb lesz. (dg)

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
827FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló