A Global Village színpad nyolcórás sávjában brillírozó BIM, azaz Benin International Musical nevű, 2016-ban alakult benini zenekar már első köreiben nem a megszokott születés eredménye, szerencsére a legjobb értelemben, mert ugyan produceri kezdeményezésre indult, de az énekesek, rapperek és veretes rock-megszólalást is beidéző (gitár-basszus-dob) felállással kiformálódást a benne részt vevők lelkesültsége külső-belső irányból egyaránt megtolta.
Némi történelmi közbevetés elengedhetetlen: a tizenhetedik és tizennyolcadik századi rabszolga-kereskedelem az afrikai vudu kultúra és rituálék elterjedéséhez vezetett, jelentős részben ez szülte a modern amerikai zenéket is, a brazil északkeleti poliritmusoktól a kubai vudu swingig, és persze a bluest és jazzt is az USA-ban. A BIM mintegy ezeket újra felfedezve, sőt, egyéb modern formákat és pán-afrikai elemeket (például hangsúlyosan afro-beatet) beolvasztva és tartóssá gyúrva, nagyjából három irányból termékenyítette meg önmagát: a vudu kolostorok és az evangélikus templomok spirituális tartalmai mellé a divatos klubok auráját is ráeresztette. Ahogy egy barátom kommentálta a zenekar karakterét mellettem bulizva a koncert közepe táján: értem én, hogy haladni kell a korral, de ez korábban nem nagyon volt… értve ezalatt többek közt a tradicionális hangsúlyú afrikai zenékbe oltódó fajsúlyos rapbetéteket. Annyiban talán állhat ez világzenei értelemben, hogy tényleg hamarabb szivárgott be a hip hop és rap mondjuk a latin központozású produkciókba, mint az afrikaiakba (nem úgy viszont a techno és egyéb elektronikus ritmuskezelések, effélék a különböző észak-afrikai zsánerekbe már korábban).
Egyébként a BIM ereje többek közt pont abban áll, hogy mindent közös nevezőre képes hozni: amikor az énekes részek után/közben beindul a rap, főleg a két énekesnő részéről – de néha a dobos is előrejön, hogy beszálljon a pörgős hepajba –, valahogy semmi nem lesz igazából más, ugyanaz a tömény, már-már rock-gőzerővel zakatoló lavinasodrás lüktet tovább. A hat muzsikus (tehát dobos, basszista, ütős, gitáros és két énekesnő) tényleg egy szívritmusra dobban, mintha ugyanazon entitás hat megnyilvánulása lennének, miközben mindegyikük sajátos kifejező készlettel és megjelenéssel bír. Elég gyorsan eljött az a pont, úgy a harmadik-negyedik szám körül, amikorra egyértelművé vált, hogy akár meg is pihentethetik a buli ívét egy-egy lassabb számmal, vagy akár akusztikus (plusz egy kis finoman babrált elektromos) gitárral és jelzésszerű ütősökkel kísért a capella közbevetéssel, az energetikai lényeg mit sem veszít erejéből.
Már nagyon kellett egy ilyen dús és feltételek nélkül magát odaadó, abszolút organikus, néha egészen pszichedelikusan felsrófolódó afro-beat, kérlelhetetlenül be is szippantotta a gyanútlanul arra tévedőket.
