Emlékeztek még arra, amikor hétnapos volt a Sziget? Aztán meg öt nap lett, merthogy a hét az hosszú. Utána lassan visszatért egy nulladik nap, lett mínusz egy, sőt, volt már mínusz kettedik is. Idén annyiban más ez az egész, hogy ugyan most is van mínusz egy, meg nulladik, de már hétfőn úgy nézett ki a Sziget, mintha normál nap lenne, még úgy is, hogy több helyszín nem üzemelt. Néztünk Roadot, néztünk Fish!-t, meg Tankcsapdát is. Meg az alábbi két külföldi csapatot is megnéztük. Illetve csak majdnem. (Fotók: Martin Wanda)
Az 1975 koncertje röviden összefoglalva egyáltalán nem volt jó. Az pedig nagyon egyértelmű vált a körülbelül egy órás műsor alatt, hogy miért nem: azért, mert ez a csajos, lightos indie pop, amit csinálnak, három szám után már egyáltalán nem érdekes. Még úgy sem, hogy a nekem inkább visszataszító, de a fiatal lányok számára lehet, hogy nagyon vonzó énekes srác igazi frontember módjára viselkedett (meg a pólóját is levette), és a basszusgitárosnak időnként voltak tök jó témái. Sőt, egy-egy szám önmagában is egész jó volt néha, de ahogy egymás után következtek, annyira hasonlítottak, hogy egyszer azt is hittem, újra eljátszanak egy olyan dalt, ami korábban előkerült már a koncerten. Egyszer még a szaxofon is előkerült a koncerten, de a számok monotonitásán ez nem sokat változtatott. Az viszont mindeképp pozitívum, hogy a csupán két éve alakult zenekar nagyon profin mozgott a színpadon, és máris egy kész produkció. Csak éppen nem túl erős produkció. (Magyar Ádám)
„A Sziget a szeretetre vágyók találkozáshelye / Sok ifjú úr komolyan keresi, hogy ki legyen a neje” – U. Benedek táncdalénekes anno bizonyára azért festett ennyire idilli képet a Szigetről, mert sosem ütközött akkreditációs problémákba. Ezen sorok írója azonban a Blink 182 kezdése alatt még holland Rolling Stone mintegy 30 munkatársa közé ékelődve próbálta elmagyarázni, miért fizikai képtelenség az állítás, miszerint ő már felvette sajtójegyét. Bár a probléma egy óra alatt hipp-hopp megoldódott, az instant ovipunk királyainak koncertjét nagyrészt sikerült lekésnie. Mellesleg borzasztó nagyot tévedett, aki azt gondolta volna, hogy a Blink tagsága ma már a kiégett kabalák szigetén raboskodik Rick Astley és Hakapeszi Maki társaságában. A trióra masszív tömeg gyűlt össze, és a hangulat a trágya hangzás ellenére is olyan volt, mint egy amerikai tinivígjáték házibulijában. A ráadásblokkra a nyilvánvaló slágerdalokból (All The Small Things, The Rock Show, What’s My Age Again) semmi nem maradt, a háttérben lángoló „fuck” feliratnál pedig már csak Travis Barker dobolása volt látványosabb. Mára ennyi, szakszerűségtől és hozzáértéstől duzzadó Blink 182-beszámolóval csak a legközelebbi alkalommal szolgálhatunk. (nausea)
