Vannak a “sosem voltam Stones-rajongó”-halmazba tartozók. Tudjátok, akiknek van egy halom kedvenc Rolling Stones-száma, tudják Jaggerék pozícióját, rangját, hatását, sztoriját, de sosem voltak tőlük elájulva.
Aztán mint e kétkedő szekta tagja, te is elindulsz, hogy elvárások nélkül megtekintsd, mintegy vitrin alatt szemügyre vedd “A nagy történelmi zenei toposz”-t, meg hogy tanúja legyél egy legenda utolsó szárnycsapásának. E szárnycsapásról persze azt gondolod minden kötelező tisztelet mellett, hogy inkább nemes vergődés lesz, egy nagy vad tiszteletet parancsoló agóniája, de minimum színpadi légszomj és ájulás. Erre meg kapsz a pofádba egy elsöprő, lendületes, humoros, karcos revelációt, süvítő gitárokkal, lenyűgöző ritmusszekcióval, tökéletes hangzással és végigvigyor népünnepéllyel, ahol te is vigyorogsz uszkve két óra húsz percen át.
Tökéletes a setlist, nagyon régi és unikális dalokkal, dubbal, funkkal, éteri balladával, zseniális Sympathy-kongákkal, és még Keith kócosabb, uncsibb, szentimentális dalai sem tudják megakasztani kb. egy óra tíz percnél a Rolling Stonesként elhíresült gőzhenger további száguldását az Ernst Happel Stadionban.
Jaggerről nem lehet nem szuperlatívuszokban beszélni. Rögzítsük is gyorsan, hogy “Az univerzum legvitálisabb 60-as években indult előadója” Bécsben kb. lefutotta a maratoni távot, spokenwordözött, mozdulataiban nemhogy nulla küszködés, de vibráló elektromosság, a hangja meg jobb, mint bármikor az elmúlt évtizedekben. Odaver ez az ember. Hibátlan. Tetőtől talpig szex majdnem 80 évesen is.
Minden más: a Dylan-feldolgozás, az ukrán gyerekkórus vendégszereplése, Richards mosolyoffenzívában megnyilvánuló hálás szeretete, a Wild Horses és a Start Me Up, a vokalisták, a Tim Ries vezette fúvósok perfekcionizmusa, a Charlie Wattsra emlékező betét csak mind-mind ráadása volt egy tökéletes jelenlétnek. Holnap meg holnapután is újranézném-hallgatnám az egészet, úgy ahogy volt.
A bécsi Rolling Stones nemcsak sima letaglózó élmény volt, de ami még durvább: régi rajongókkal egyetértésben aláhúzhatjuk, hogy a Stones tényleg egyre jobb. Ez nem búcsú volt, hanem száguldás.
Magam sem hittem volna, de elmentem, megtapasztaltam, hogy nem a bácsik ájultak el a hajtástól a színpadon, hanem mi, a nézőtéren.
Ki gondolta volna, hogy 2022 nyarán az életszeretetről, robbanékony előadóművészetről és pozitív energiaátadásról szóló legjobb-legaktuálisabb oktatófilmet éppen a Rolling Stones fűzi be?
