Iced Earth, Saxon @ Pecsa 2009.02.19
Szóval, az úgy volt, hogy kellett valami lélekmelengető ebben a hidegben. Tudtam, hogy a mai depressziós helyzetben nem lehet semmi jobb terápia, mint egy Iced Earth és egy Saxon koncert. A pátosz izzítja a mélyen elfeledett akaratot és feltüzeli a lankadó életkedvet, meg hasonlók.
A Petőfi Csarnok teremébe lépve semmi nem maradt az utóbbi időben felszedett szomorúságból, mert körbenéztem és ott voltak mind. Újra a 90-es évek elején éreztem magam, együtt az egybegyűltekkel lélegeztem a pumacipő áporodott szagát és igen, kívántam a savanyú sört, egy-két felessel, de végül meg bírtam állni. Főleg, mivel az Iced Earth már a színpadon volt, s dalban mondta el mindazt, amit hallani akartam. A csapatba nemrég visszaérkezett Matt Barlow úgy énekelt, hogy komolyan néha az utolsó pillanatban szippantottam vissza az orrnedveimet, nehogy a könnyeimmel keveredve összekenjék a terem padlóját.
Természetesen az új lemez dalait jöttek promotálni, de nem maradhatott el egy-két alap cucc sem, mint a The Melancholy, Dracula és az Iced Earth, melyekre akkora tombolás volt a kb. félháznyi közönség köreiben, mintha maga a sátán jött volna ki a színpadra Michelle Wildnak öltözve. A hangzás tökéletes volt, még amellett is, hogy a vokál tuti lemezről ment, mert nincs az a zenekar, aki ezt így letolja…
Ha már playback gyanú, akkor a Saxonnak meg egyenesen jót tett volna, ha a dobost kihagyják, mert annyira rossz volt hallgatni, amit itt-ott elővezetett. Volt rész, ahol komolyan majdnem megkértem az ajtónál rötyögő mentősöket, hogy mentsék meg az arcot, mert rögvest elveszítjük. A sima kettőnégy az ment, de amint jött valami bonyodalom – és itt azért senkinek ne a Meshuggah jelenjen meg kis gondolat-pillangóként – azonnal szétesett. Megvallom, hogy az amúgy szimpatikus csapatot ez nagyon földbe döngölte a szememben, de ezzel – látszólag – egyedül voltam, mert a közönség éppen annyira szarta le a véleményemet, mint annak a rendje.
Szóval az öregek jól kenték. Volt minden, a Princess of the Nighttól kezdve a Motorcycle Manig, aminek magam is igen örültem. Tényleg le a kalappal, mert szeretnék én is ennyi idősen így riszálni. Fenemód, komolyan.
Hail!
