Sarah Silverman komikus podcastjében azt feszegette, miért lehet az, hogy szimpatikus zsidó karaktereket nem zsidó színészek játszanak. Silverman szerint kifejezetten bosszantó, hogy az olyan esetekben, mikor a karakter jellemzőiben fontos, hogy zsidó, olyan színészek játszanak, akik nem zsidó származásúak.
Példaként hozott egy rakás karaktert, mint például Rachel Brosnahant, aki az Amazon Prime-on futó Csodálatos Mrs. Maisel című sorozat főszereplője, vagy éppen Felicity Jonest, aki Ruth Bader Ginsburg-öt alakítja az Egyenjogú nem című életrajzi drámában, vagy éppen Margo Martindale mint Bella Abzug, Tracey Ullman mint Betty Friedan, utalt a komikus a 2018-as Mrs. America minisorozat szereposztására, és szerinte a sort lehetne a végtelenségig folytatni. Kiemelte, hogy egyik fentebb említett színésznő sem csinált semmi rosszat, de szerinte a jelenség összességében dühítő.
Az ügyben megszólalt Henry Bial, a Kansasi Egyetem színháztudományi professzora is, aki korábban könyvet írt Acting Jewish címmel. Az ő megítélése szerint a zsidók reprezentációja történelmileg különbözik a fekete vagy latin emberekétől.
Az alulreprezentált emberektől, legyen szó queer művészekről vagy színes bőrű előadóktól, gyakran megtagadják a lehetőséget, hogy univerzális szerepeket játszanak, és ennek gyakran pont az identitásuk az oka. Ezért ha jön egy olyan szerep, ami kifejezetten queer latin karakter, akkor sértő és etikátlan valaki mást találni a szerepre, még akkor is, ha az a másik is ugyanolyan meggyőző
– mondja Bial, aki szerint erről azért nehéz beszélnie a zsidó közösségnek, mert a filmiparban sok olyan kiváló színész és színésznő van, akik nagyon jók univerzális karakterek eljátszásában, mint mondjuk Natalie Portman vagy Scarlett Johansson. Vagyis a probléma az, hogy a zsidó származású színészek, mikor olyan karaktert játszhatnának, ami valóban az identitásuk része, könnyebben tudnának vele azonosulni, esetleg maga a mondanivaló is kifejezetten fontos számukra, nem ők kapják.
Egy kis hollywoodi történelem
Bial arról mesélt, hogy Hollywood és a színház egykor marginalizált iparágak voltak, és ezért nyitottak a történelmileg marginalizált európai zsidók előtt – akik gyakran játszottak más etnikumokat. De a színpadon a zsidó származású emberek ábrázolására korábban jobb esetben durva karikatúra, rosszabb esetben durva antiszemitizmus volt jellemző. Ennek a története egyébként az újkori színházakig nyúlik vissza, ahol a zsidó származású karakterek vörös parókát kaptak, hogy ezzel is egyértelműsítsék, hogy kapcsolatban állnak az ördöggel. A színészek később is mindent megtettek azért, hogy a karakterről egyértelmű legyen, hogy zsidó, például műorrot vettek fel. Bial szerint ennél persze jóval előrébb jutottunk már, és a színészek, ha jól végzik a feladatukat, akkor természetesen nem ilyen módszerekkel egyértelműsítik a származásukat. Mindenesetre az a tendencia, ami Silvermant bosszantja, nem most indult.
Az érvelés nem teljesen kikezdhetetlen
Még Silverman is elmondja, hogy egyébként semmi baj nincs azzal, ahogyan az említett színészek játsszák a szerepüket, sőt mindannyiuk munkásságát méltatta, és arról is beszélt, hogy a karakterek szerethetősége nagyban múlt az őket alakító színésznőkön is. Sőt, azt is meg kell említeni, hogy a Silverman memoárjából készült musicalben is a komikus anyját egy nem zsidó színész alakítja.
Az amerikai casting szövetség elnöke, Kim Williams azt mondta, hogy fontos ugyan a reprezentáció, de a jó alakítás is. Szerinte van egy vékony vonal, amely arról szól, hogy autentikusak, hitelesek maradjanak, de a kreativitásra is nyitottak szeretnének lenni, ami jelen esetben azt jelenti, hogy egy nagyszerű, nem zsidó származású színészt válasszanak egy nagyszerű zsidó származású karakter szerepére.
Bial arra a következtetésre jutott az NPR-kérdésére válaszolva, hogy
maga a vita is nagyon zsidós
– szerinte az, hogy ki zsidó, és ki elég zsidó a szerephez, nagyon régre nyúlik vissza, talán a hagyományok részévé vált, és a közösségépítés egyik módja.
