2009-ben, a Kölni Zeneművészeti Egyetem jazzszakán verbuválódott Bukahara nevű négyesfogat tagsága európai, közel-keleti és észak-afrikai gyökerekkel bír, és nem tudom, hogy ez önmagában megokolhatja-e azt a zenei és kulturális sokszínűséget, amit kívül-belül felvonultatnak, mivel produkciójuk messze túlmutat a modern multikultin is, mégpedig elsősorban kreatív szabadságfok és egységbeforgató dalformáló készség terén.
Nem először járnak a Sziget világzenei szekciójában, és leginkább azért ott lépnek fel, mert folkos indíttatásaik révén ezen körökben lehet igazán megpörgetni őket, miközben éppannyira pop, mint amennyire szving és afrikai, vagy akár country, sőt, a német slágerzene is jócskán átszűrődik természetes anyagokból szőtt textúrájukból. A koncert első harmadának egyik hangközében viccesen meg is jegyzi az igen jó hanggal megáldott énekes/gitáros/dobos Soufian Zoghlami: „elmenekültünk Németországból, mire tele a nézőtér németekkel”. De nem csak, a Bukahara szakavatott közönségmágnes, az események felpörgésével a környékről nagyjából mindenki odasereglik hallótávolságon belülről, hiszen ki is tudna ellenállni egy olyan bandának, akik bár szám szerint csak négyen vannak, de afféle zenebohócok (oké, manapság multiinstrumentalistáknak illik mondani, de az meg olyan művi), akik minimum nyolc másik helyett melóznak. Ebbe a melóba pedig belefér a fentieken kívül még arab dub, balkáni kikacsintás, kuplé, singer & songwriter, tempóban és sűrűségben a csendesebbtől a hivalkodóan harsány futamokig – és bár többrendbelileg más a (zenei/kulturális) karakterük, mégis, a Szigeten már szintén többször megfordult amerikai-mexikói Calexico ugrik be még hasonlatként.
De a legjobb az egészben, mármint azon felül, hogy hangszereket, helyzeteket, felállást, színpadképet olyan lazán váltogatnak, mint más a szalvétát, hogy ez az egyszerre vicces, laza, ám drámai sodrású előadás oly’ természetességgel zakatol, mint egy felszabadult buli a haverokkal, ahol senkinek semmi izgulni valója nem lehet. Nagyon más ez a fajta koncertezés a nagyszínpados giga show-khoz képest, például egy intimebb dal közben úgy rendeződik át a színpadkép, mintha egy bensőséges hangulatú kávéházba ugranánk át a tomboló fesztiválról.
Az énekes főnök az előtérbe rakott és igen zsúfolt dobemelvényén ott helyben gitározik is, és azt sem bírom felfogni máig, pedig akadnak erre még példák a popvilágban: miként lehetséges dobolás közben énekelni? Na, mindegy, és már csak azért is, mert a többiek is nagyon érzik a rockandrollt, a rézfúvósokkal zsonglőrködő tag például szintén játékmestere is a dzsembörinek, a hegedűs-mandolinos csak annyiban visszafogottabb, hogy néha megelégszik a helyzetek azonnali lereagálásával, a többieknél némileg gondterheltebb arccal mászkáló nagybőgős-ütőhangszeres fickó pedig olyan bőszen dohányzik még zenélés közben is, mint akiben a sodró energiák kereszttüzében is megannyi gond bennrekedt. Többek közt ez efféle bandákra mondják, hogy egy jobb világban az ilyesminek kéne igazán népszerűnek lennie.