Nem, nem gyűlölöm alapból Axl Rose-t, nem is úgy mentem oda, hogy ez most tuti szar lesz. Valójában én vagyok az egyetlen a Lángolónál, aki szereti a Guns N’ Rosest, és soha semmi bajom nem volt Rose énekstílusával. Sőt, gyakorlatilag a rockzenébe is ez a zenekar lökött be végleg a kilencvenes évek legelején. Még a Chinese Democracy-t is szívesen hallgatom olykor, a többi lemezt meg gyakorlatilag bármikor. De ami rossz, az rossz. És Axl Rose élő teljesítménye ilyen.
Csapjunk hát bele, rendesen a közepébe!
Mennyire rossz? Nagyon rossz. Ráadásul mintha a Guns N’ Roses hangmérnöke olvasta volna itt a Lángolón a nyafogásomat, és ezért bosszúból olyan előre tolta Rose éneksávját, hogy az gyakorlatilag végig elnyomta a zenét. Már amikor rendes hangerővel énekelt, és nem csak nyöszörgött a mikrofonba. Becsülendő, hogy tényleg nem használ semmilyen technikai rásegítést, sokan megteszik ezt a rockzenében is, bármilyen meglepő lehet ez egyeseknek, de hogy ennyire ne hallja önmagát, az rendkívül kínos.
És nem, nem csak a koncert végén, már az elején is rossz. Ott egyébként még szerencsére tartani tudta, hogy nagyjából egy hangerőn énekeljen, de később (pár számmal, nem pár órával) sokszor már az sem ment, és olyan volt, mintha a hangmérnök azzal szórakozna, hogy hol feltolja Axl Rose sávjait, hol elveszi. A November Rain alatt is például arra kaptam fel a fejem, hogy a nyöszörgést hirtelen megszakítja a baromi hangos, erőteljes ének. Olyan volt sokszor, mintha véletlenül betoltak volna iszonyatos nagy hangerővel egy mankó éneksávot, de nem, ezt Rose produkálta önmaga.
Egyébként a mély és sikoltózós hangszínével, vagyis érdekes módon pont azzal, ami más énekeseknek idősebb korban már nem szokott menni, semmi baj (már amikor bírja szuflával), de amin a leggyakrabban énekel(ne), az gyakorlatilag nincs.
És ha már ütöm a vasat, üssem rendesen: Axl Rose konkrétan önmaga paródiája lett. Kígyózó mozgás? Inkább breakes robottánc. Szexi nézés? Inkább mintha a fogsorait akarná mutogatni a közönségnek. És ez a sok pólóváltás is nevetséges. Elhiszem, hogy meleg volt, elhiszem, hogy futkározva jobban izzad az ember, de hogy ennyire? Beyoncé nem vált ennyiszer ruhát egy koncert alatt, mint Axl Rose, és ő is táncol rendesen.
De akkor minden rossz volt?
Nem, a zenekar többi tagja rendben volt, és a hakni szó fel sem merülhet a produkció láttán. Jó volt hallani az összeszokott zenélést, még ha ez a majdnem három és fél óra kegyetlen hosszú bármiből, és például Slash szólóját egy az egyben ki lehetett volna venni, (igen, tudom, ezzel most megint veszélyes vizekre evezek). Azzal amúgy nem volt bajom, amikor egy dalt húztak el egy szólóval, de bőven elég lett volna ennyi is, nem kellett volna a külön hosszú, teljesen értelmetlen tekerés, de még szerencse, hogy dobbal-basszussal tolta. Ahogy a Knockin’ on Heaven’s Doort sem kellene elhúzni, még ha tudom, hogy ezt mindig is így csinálták. Vagy ki lehetett volna venni a Jimmy Webb-feldolgozást a Street Of Dreamsszel együtt (pláne, hogy ezeknél volt Axl Rose nagyjából a legrosszabb), és akkor egy kompakt, még úgy is bőven két órán túl nyúló, de nagyon zenei show-t kaptunk volna, tele slágerrel.
Mert amúgy persze itt a zenélésen volt a hangsúly, és volt ugyan kivetítő, de az nem vette el az ember figyelmét, maximum csak a Civil War alatt. Ott ugyanis Axl Rose friss, száraz pólóján kívül a kivetítőn is ukrán zászló lobogott, méghozzá a szomszédunkban zajló háború képeivel társítva, egyértelműen Ukrajna melletti állásfoglalásként.
A legendás trióból Duff Mckagan basszusgitáros volt a legjobb formában mellesleg, aki megkapta a szokásos punkdalát is, most egy The Stooges-szám képében. És itt kell megjegyezni, hogy sokszor ő (és Melissa Reese billentyűs) volt Axl Rose mankója, rengeteg részt énekel(tek) együtt a frontemberrel. A kezdő It’s So Easy alatt volt ez a legfeltűnőbb, de amúgy is sokszor ment ez a koncert alatt.
Slash meg Slash volt. Kiállt a fejére ragasztott cilinderben, faarccal, napszemüvegben elgitározta, amit el kellett, és ennyi. Csak a szokásos, amit viszont milliók imádnak. A másik gitáros, Richard Fortus pedig szépen asszisztált neki, és az őstagokon kívül ő volt még, aki jobban előtérbe került, több szólót is kapva. Bár mintha Dizzy Reed billentyűs neve többször hangzott volna el, de hát végül is jogos, Axl Rose mellett ő van a leghosszabb ideje a zenekarban. Érdekesség amúgy, hogy már Fortus is régebb óta Guns N’ Roses-tag, mint Slash vagy Mckagan.
Na de akkor most milyen volt a koncert?
Nehéz kérdés. Igazából bántam volna, ha kihagyom. Minden hibája ellenére azért jó látni élőben egy akkora zenekart, mint a Guns N’ Roses, ráadásul sokan a híres 1992-es budapesti fellépést pótolták. Az a 31 évvel ezelőtti buli valahogy nagyon beleégett a magyar nép lelkébe, ráadásul azon kivételes esetek egyike volt, amikor egy gigazenekar karrierje csúcsán jött el Magyarországra. Ez a fellépés nem lesz ilyen.
Ez a buli nosztalgiavonatként tökéletesen működött, imádta a közönség, mindenért lelkesedtek, ami a színpadon történt, és ebből semmi nem zökkenthette ki őket. Én meg majd elértetlenkedek még pár napig itt magamban, hogy hogyan lehet az, hogy az embereket nem érdekli, hogy egy énekes tud-e énekelni? Hát így, ahogy a Guns N’ Roses csinálja. Lelkes örömzenéléssel.
