Október első vasárnapján a Papp László Budapest Sportarénában koncertezik a Sum 41, akik ezúttal régi barátaikkal, a Simple Plan tagjaival indulnak egy különleges turnéra. A Does This Look All Killer No Filler Tour állomásain a kanadai punk rock csapat első két albumát ünnepli megjelenésük két évtizedes évfordulójának alkalmából. Mi pedig ebből az alkalomból felelevenítjük, hogyan is kezdődött ez a történet. A sorozat első részében a korai időkről és az All Killer No Filler albumról lesz szó.
A zenekar 1996-ban alakult Kaspir néven, eredetileg egy NOFX tribute csapatként. Az első felállás tagjai Deryck Whibley gitáros, Steve Jocz dobos, Richard Roy basszusgitáros és Jon Marshall énekes voltak. A ma is ismert nevet valamivel később vették fel, a Sum 41 pedig magára az időpontra, a nyár 41. napjára utal. Whibley később egy interjúban így mesélt erről:
„A nyár 41. napján indult a zenekar. (…) Azt nem tudom, hogy hivatalosan ez volt-e a nyár 41. napja, de nekünk, 16 évesen a nyár akkor kezdődött, amikor vége volt az iskolának, és ez, a szünet után következő 41. nap volt az, amikor megalakultunk.”
A korai példaképeket bárki megtippelheti, aki akkoriban kapcsolatba került úgy általában véve a rockzenei színtérrel. Ezidőtájt futott fel ugyanis az amerikai punkzenekarok második generációja, olyan, ma már közismert nevekkel, mint a Green Day, az Offspring, a Pennywise, a Blink 182, vagy épp az NOFX, bár ők kicsit hamarabb kezdték a lázadást. Ahogy sokaknak az akkori tizenévesek közül, Deryck számára az egyik első meghatározó inspirációt a Basket Case klipje jelentette, ugyanakkor a srácok sosem tagadták le, hogy hatásaik nem korlátozódnak szigorúan punkzenekarokra.
„Sokféle zenét hallgattunk már a kezdetektől fogva. Mindig is szerettük az old school rapet, szerettük a metalt, az Iron Maident, a Metallicát, a Judas Priestet, minden ilyesmit.”
A zenekar tagjai 1996-ban, első Sum 41 néven adott koncertjükön találkoztak későbbi menedzserükkel, Greig Norival, aki amúgy „főállásban” a Treble Charger zenekar énekese volt azidőtájt. Norit Whibley hívta el a koncertre, és az első találkozás felemásnak, mégis meghatározónak bizonyult. Norit ugyanis nem nyűgözték le a zenekar dalai, ahogy eredeti énekesük teljesítménye sem, ezért azt tanácsolta Whibleynek, hogy legyen ő az énekes. Marshall így csakhamar távozott, Whibley átvette az énekes-gitáros posztot, szólógitárosként pedig Dave Baksh csatlakozott hozzájuk. Ebben az időben történt egy másik sorsszerű esemény: a zenekar az egyik koncertre menet kis híján halálos autóbalesetbe keveredett, aminek következtében kilépett a basszusgitáros, Richard Roy. Utódja rövid időre Mark Spicoluk lett, hogy aztán 1999-tól Jason „Cone” McCaslin legyen a basszusgitáros, aki azóta is a Sum 41 tagja.
Baksh, vagy művésznevén Dave Brownsound csatlakozása tovább erősítette a később is büszkén vállalt rock / metal hatásokat, hiszen a gitáros kifejezetten ebből a zenei irányból érkezett. Whibley utólag így mesélt erről:
„Dave 1998 körül csatlakozott hozzánk, tehát körülbelül két évvel a banda indulása után. Korábban inkább metálzenekarokban játszott, szóval mi rákapcsoltuk őt a punk-rock zenére, ő meg minket fordított a metálosabb dolgok felé.”
Az első demót 1998-ban készítették el, majd az akkor bevett szokás szerint nekiláttak, hogy szétküldjék őket a szóba jöhető lemezkiadóknak. Deryck erre így emlékezett vissza:
„Mivel kanadaiak vagyunk, először a kanadai kiadóknak küldtük el az anyagot. Gyakorlatilag mindenki lepattintott minket, így aztán úgy döntöttünk, hogy rendben, kockáztassunk, és küldjük el az összes amerikai kiadónak. Persze ők is elhajtottak minket.”
A zenekar ugyanakkor számos új dalt rögzített a következő év folyamán, és végül 1999-ben szerződést kaptak a Universal egyik leányvállalatától, az Island Recordstól, akiknek gondozásában végül 2000. június 27-én jelent meg a Sum 41 bemutatkozó EP-je, a Half Hour of Power. Tegyük hozzá, annak ellenére, hogy hivatalosan EP-ként jelent meg, felfogható bemutatkozó albumként is, hiszen összesen 11 dal hallható rajta – bár néhány ezek közül nyúlfarknyi instrumentális szerzemény, vagy épp klasszikus heavy metallal viccelődő átvezető. Deryck akkoriban így jellemezte az anyagot.
„Aláírtunk egy lemezszerződést az Island Def Jammel, ők adtak egy kis pénzt, hogy stúdióba menjünk, aztán úgy két hét alatt lényegében felvettük a setlistünket. Ez volt minden dalunk, és sorrend is ez volt a koncerteken. Ezt a programot „félórányi erőnek” hívtuk, mert mindig ennyit játszottunk nyitózenekarként, 30 percnyi műsoridővel. Tehát rögzítettük a setlistünket. Nagyon gyorsan és könnyen haladtunk, és klassz, hogy az Island Def Jam lehetővé tette, hogy a koncerteken mindössze öt dollárért áruljuk a cuccot, mert ez tényleg segít az embereknek abban, hogy megismerjék a bandát. Bármikor, amikor turnézni mentünk, öt dollárért bárki megvehette, az emberek meg kaptak az alkalmon, és azt mondták, miért ne? Ez sokat segített abban, hogy a nevünk elterjedjen.”
A Half Hour of Power legismertebb dalai a Machine Gun, a duplán klipesített Makes No Difference, a néhány évvel később átdolgozott változatban újra kiadott It’s What We’re All About, illetve az 1998-as demón is szereplő Summer lettek. Utóbbi újra felvett változatban szerepelt a kevesebb mint egy év múlva, 2001. május 8-án megjelenő hivatalos debütalbumon is. A zenekarra jellemző az ötletként egy ideig játszottak a gondolattal, hogy ezt a számot minden aktuális lemezre felteszik majd új változatban, de végül elvetették az ötletet, mert úgy gondolták, a közönséget jobban idegesítené, mint amennyire viccesnek találnák.
Az All Killer No Filler munkálataira már sokkal több időt szántak, mint az EP esetében, 2000 szeptembere és 2001 márciusa között készült a lemez részben a kanadai Metalworks stúdióban, részben a Los Angeles-i Cello Studiosban. A produceri feladatokat az a „Huckle” Jerry Finn látta el, aki a kilencvenes években a punk és alternatív rock stílusok számos klasszikus lemezének zenei rendezője volt.
Ő keverte a Green Day nemzetközi áttörést meghozó Dookie albumát, dolgozott a Pennywise, a Rancid, az MxPx, a Weezer, a The Presidents of the United States of America, a The Offspring és a Bad Religion lemezein, és bizony ő volt az is, aki a Blink 182 közmondásos aranykorának gyakorlatilag összes stúdiófelvételénél bábáskodott. A sajnálatos módon 2008-ban – mindössze 39 évesen, gyors egymásutánban elszenvedett agyvérzés és súlyos szívroham következtében – elhunyt Finn által producerként jegyzett anyagok védjegyszerű, természetesen dinamikus, gitárgazdag megszólalásának a Sum 41 első albuma is kitűnő példa, de nyilván a jó hangzás önmagában nem elég egy platinalemezhez Kanadában, az Egyesült Államokban és Angliába, meg egy 13. helyezéshez a Billboard Top 200-as listáján.
Az All Killer No Filler ugyanakkor dalok tekintetében is nagyon erős, megkockáztathatjuk, hogy még a lemezcím sem tűnik fennhéjázónak, ha huszonegy év távlatából meghallgatjuk ezt a 32 percben lezavart 13 tételt. És igen, amit hallunk, az legalább annyira popzene, mint punk, ugyanakkor a Sum 41, és főleg a számok többségét jegyző Deryck Whibley már akkor, alig több mint húszévesen is kitűnő dalszerzői vénával rendelkezett. Nem csak a mindenki által ismert klipdalok ragadnak azonnal a hallgató fülébe, mint a Fat Lip, a Motivation, vagy az In Too Deep, hanem voltaképpen az összes. Két évtized távlatából is annyira dinamikusnak és frissnek hat a lemezt ténylegesen indító Nothing On My Back, az azt követő, gyors, rövid Never Wake Up, az All She Got, vagy a Heart Attack, hogy ha nem ismernénk a megjelenési dátumot, simán hihetnénk, hogy idén jelent meg az anyag.
És bár a punk jelző sokak szemében máig azt jelenti, hogy a magabiztos hangszeres tudás valamiféle kispolgári csökevény, a kanadai fiatalok szerencsére akkoriban vagy nem tudtak erről, vagy nem foglalkoztak ezzel. A srácok hallhatóan nem akarták újra feltalálni a kereket, tehát értelemszerűen nem poliritmikus, széttördelt matekozás hallható a lemezen, hanem ultradallamos, nyílegyenes (pop, skate, ahogy tetszik) punk rock, de ezeket a nem túlbonyolított, mégis ötletes, jól megírt dalokat sikerült a lehető legdinamikusabb formában megörökíteniük az első lemez felvételekor, az meg rossz, pontatlan játékkal nem nagyon szokott sikerülni.
Az All Killer No Filler megjelenése idején vegyes kritikákat kapott, ennek ellenére nem csodálkozhatunk azon, miért lett belőle azonnal hatalmas siker. Meglepő módon maga Deryck Whibley nyilatkozott úgy még a közelmúltban is, hogy sokáig azt gondolta, nem is olyan jó ez a lemez, mint amilyennek sokan tartják.
„Ha őszinte akarok lenni, mindig is azt gondoltam, hogy azért annyira nem nagyszerű. Sosem értettem, miért mondják azt sokan, mennyire sokat jelent nekik, hogy mennyire jó más lemezekkel összehasonlítva is. Mindig azt gondolom, nem mondanak igazat. (…) Talán a személyiségemből fakad ez, de azonnal zavarba jöttem, amikor az album sikeres lett. Majdnem olyan ez, mintha szégyellnéd magad a saját sikereid miatt. Bizonyos szempontból úgy éreztem, elfutottunk vele a surranópályán, és hamarosan úgyis rájön mindenki, hogy nem olyan jó ez. Mintha csaltunk volna. Valahogy mindig is ez volt az érzésem ezzel az anyaggal kapcsolatban. Azt hiszem, ha majd idősebb fejjel meghallgatom, tárgyilagosabb lesz a véleményem, de nagyon sokáig azt gondoltam, hogy nem volt annyira jó lemez.”
Egy punk rock albummal kapcsolatban semmi sem lehetne alávalóbb, mint holmi példányszámokra és kereskedelmi sikerre való hivatkozás – mert ugye hatvanmilliárd légy sem tévedhet! – az azóta eltelt években sokszorosan beigazolódott, hogy a közönségnek kicsit más a véleménye erről. Az All Killer No Filler mindenképpen a Sum 41 emblematikus lemezévé vált, megjelenése után adtak vagy 300 koncertet szerte a világon, olyan zenekarok társaságában, mint a Blink 182 és a The Offspring. Ott voltak a 2001-es Vans Warped turnén, és más utazó fesztiválokon is felléptek, másfél évvel később pedig már érkezett is a következő album, a Does This Look Infected?, de arról majd a következő részben lesz szó.
A nemrég meghirdetett játékunk, melynek nyertese kis szerencsével páros belépőt nyerhet a koncertre, szeptember 25-én, vasárnap éjfélig még tart. Mindössze annyi a dolgotok, hogy töltsétek ki a következő rövid kérdőívet, azt pedig megköszönjük, ha valamilyen formában segítségünkre vagytok a koncert promóciójában, azaz megoszthatjátok ezt a cikket az idővonalatokon, kommentben ajánlhatjátok a játékot ismerőseiteknek, vagy kedvelhetitek és megoszthatjátok a koncert Facebook-eseményét. Szeptember 26-án, hétfőn sorsolunk, a nyertest e-mailben értesítjük. A játék során beérkezett adatokat a sorsolás után töröljük az adatbázisunkból.
További információk a koncert Facebook-eseményén, illetve a Live Nation weboldalán!
