BÁLNÁK BE A DOME-BA
Az elmúlt év attól volt hangos, hogy a fiatal, alig néhány éve feltűnt hazai előadók sorra jelentették be arénakoncertjeiket, mintegy versengést elindítva ezzel. A Halott Pénzt beelőző Azahriah háromszor töltötte meg a Puskást, de Krúbi, Pogány Induló, Dzsúdló és – hogy egy rockzenekart is említhessünk, – a Carson Coma is úgy döntött, megméretteti magát és közönségét a legnagyobb budapesti koncerthelyszíneken. Ez a trend egyértelműsítette, hogy őrségváltás zajlik a honi zenei életben és a húsz-harminc éve működő produkciók is érezni kezdték, hogy reflektálniuk kell erre valahogy. Az eredmény: 2024-ben szinte az összes nagyobb együttes visszavett a klubozásból és meghirdették a saját arénabulijukat.
Azt megszokhattuk már, hogy év végére mindig akadjon egy Demjén- vagy Ákos-koncert, Edda-ünnep vagy februári Hobo-születésnap, de a nehezen felcímkézhető, úgynevezett alternatív rockzenei szcéna, – tetején a rendszerváltás körül alakult zenekarokkal, bársony trónján a Kispál és a Borzzal – eddig ritkán lépett ki a klubok és fesztiválok közegéből. Talán csak a Quimby vállalta eddig be ezt a rizikós műfajt.
A Kispál és a Borz is jó sokáig várt, mire meghirdette az MVM Dome-ban tartandó nagy „házibuliját“ és mintha azt is kissé félve tette volna – több mint egy éve bejelentették, így a rajongók akár már 2023 karácsonyára megkaphatták belépőiket. A hátralévő várakozásban pedig mind külföldön, mind idehaza is többször elcsíphették kedvenceiket. A zenekar tagjaival, Lovasi András frontemberrel és Dióssy D. Ákos billentyűssel a koncertet megelőzően mi is beszélgettünk, akik már akkor elárultak pár részletet, hogy mire lehet számítani az ország legnagyobb házibulijában.
Én, Szeretlek, Kispál és a Borz
Mindig vonzódtam az olyan előadók művészetéhez, akiknek akár külleme vagy hangzása, de megosztó az átlag zenehallgató számára. (Ilyen volt nekem például az Isten Háta Mögött, akik valahol mélyen szintén a Kispál-iskola növendékei voltak.) Ők azok, akiket vagy nagyon szeretsz vagy nagyon nem tudod elviselni, ha meghallod. Persze, ritka őket csak úgy meghallani valahol, hiszen azt a néhány évet leszámítva, amíg a Petőfi Rádió kifejezetten zászlajára tűzte a hazai alter zenék felkarolását, sosem volt elmondható, hogy a csapból is Lovasi-dalok folytak volna. Ő és zenekarai, valamint a köréjük és rájuk épült együttesek mindig is egy szűkebb közönséget céloztak meg.
A Kispál és a Borz már két éve létezett, mikor megszülettem. Az első Kispál-emlékem talán a ‘Ha az életben’ klipje volt, amit még a Z+ csatornán láttam. Az első Kispál-koncertem a Sport Szigeten esett meg és az első Kispál-lemez, amit valós időben karcosra hallgattam, a Velőrózsák volt (amely amúgy most jelent meg bakeliten). A legnagyobb Kispál-élményem, hogy huszonéves koromban, az akkori zenekarommal megnyertünk egy tehetségkutatót és az egyik díjunk az volt, hogy felléphettünk az együttes előtt a roskadásig telt Zöld Pardonban. Emlékszem, még a híd lábánál is rajongók álltak. Akkor tudatosult bennem, mekkora kultusz épült köréjük. Az ezt követő időszakban többször volt szerencsénk még itt-ott előttük játszani, egészen a búcsúkoncertig. Ez azt is jelenti, hogy közelről láthattam egy szétesőben, saját csúcsán túl lévő, elveszett, évtizedes feszültségekkel teli Kispál és a Borzot. Aztán jött a búcsú, ami után a legtöbb általam követett magyar zenekar szintén elkezdett felszívódni, eltűnni, feloszlani, vagy meglépni a legrosszabbat: lakosságivá válni.
A Kispál és a Borz olyan űrt hagyott maga után, amit végül csak ők maguk tudtak visszatömni.
Szépen lassan tértek vissza. A tematikus – kvázi házi – fellépések a Fishing on Orfű fesztiválon, az európai turnék, a Kispál és a Lovasi estek megfontoltan kövezték az utat egészen egy új lemezig és egy olyan eseményig, amire a közel négy évtizedes pályafutás során még sosem került sor: az első stadionkoncertig.
Egy az egybe, a koncert maga
Már a koncert után, az MVM Dome-ból kijőve összefutottam egy régi-kedves barátommal, aki azt mondta, szerinte ez a buli kellett hozzá, hogy bebizonyosodjon végre, a Kispál-dalok stadionhimnuszok. Tudom, mire gondolt, hiszen a ‘Zsákmányállat’ vagy a ‘Szőkített nő’ még sosem zengett ekkorát, mint tegnap.
A roskadásig telt küzdőtéren egy gombostűt nem lehetett volna már elejteni. A zenekar is elmondta, hogy az állójegyek fogytak el a leggyorsabban, mintha mindenki tombolni akart volna. A kommunikációjukban az is szerepelt, hogy az ülőhelyeken sem kötelező ám ülni és sokan valóban nehezen türtőztették magukat, de ez itt-ott kisebb feszültségeket is szült azok között, akik nem csak kényszerből választották ezt a kategóriát és akik nem érették, miért nem őrjöng mindenki.
Előzenekar most nem volt és a kezdésre sem kellett 0 óra 2 percig várni: nyolc után valamivel elsötétült a stadion és a kivetítőkön korai VHS-felvételekből válogatott bejátszások indultak el. A fiatal Lovasi- és Kispál-interjúk részletei után felcsendültek az első zenei hangok is, a koncertet azonban nem egy oszlopos tag és nem egy jellegzetes riff kezdte, hanem Babcsán Bence szaxofon-játéka, amihez először Lovasi András csatlakozott akusztikus gitárral, belekezdve a ‘Csillag vagy fecske’ akkordjaiba, majd a többi tag is egyenként csatlakozott a dalhoz, míg talán már a második refrén környékén végül Kispál András is felbattyogott a színpadra, újabb ovációt és örömkönnyeket csalva ki a közönségből.
Aztán hamar beindult a féktelen tombolás. Ha ez a vég… Etetés… Nem fáj…
Lovasi uralta, belakta a színpadot, ahogy mindig is szokta. „Kispi”, – aki az ő szöges ellentéte, – most nem tudott cigifüstbe burkolózni, inkább shoegaze zenekarokat megszégyenítve görnyedt előre és pengette jellegzetes gitártémáit, miközben egy pengetőt rágcsált a szája szélén. Látszott rajta, hogy nem érzi igazán komfortosan magát ebben a szituációban. A Zsákmányállat kezdő ikonikus riffje előtt húzta kicsit az időt és ennyi évtized rutinjával is, kissé mintha remegve kezdett volna bele. Pedig nem volt mitől félnie: mindenki ezeket a pillanatokat várta. Nem ment minden gördülékenyen, de ez valahol a zenekar bölcsészpince-imidzséhez is hozzátartozik. Ahogy a kissé didaktikus animációk is kevés együttesnek lennének ennyire megbocsáthatók. (Valljuk be, a kivetítőkön megjelenő busz a ‘Következő buszon’ alatt, a ‘Szőkített nő’ alatti béka, vagy az ‘Emese’ alatti gyógyszerek és kígyók igencsak könnyű végéről közelítették meg a vizualitás kérdést.)
Talán a főpróba, talán a titkos színházi koncert, vagy az elmúlt hónapok készülődése és a stressz okán, de egy kicsit néha fáradtnak éreztem a zenekart. Szerencsére a dalok maguk, a közönség bulizni akarása, a szeretet és Lovasi humora elfedte ezt.
A magnak számító triót (Lovasi és Kispál mellett Dióssy D. Ákost) kísérő zenészek közül mindenképpen említést érdemel G. Szabó Hunor, aki igazi multi-instrumentalista szakiként váltogatta hangszereit a színpad szélén. Hol basszusgitár, hol gitár lógott a nyakában, ha a dal azt kívánta meg, kolompolt, vokálozott, de a számomra legemlékezetesebb pillanatok azokhoz a dalokhoz kötődnek, amikor az ő ízes dobolását hallhattuk.
Amivel azonban nem jutok most sem előrébb, az a vendégek meghívása illetve bizonyos várt közreműködők hiánya volt. A zenekar hatalmas „házibulinak“ hirdette ezt az eseményt, de olyan érzésem volt, mint amikor a nyugdíj közeli főnök nem akarja elfogadni az időt és nosztalgiázás helyett, megpróbálja a fiatalabb kollégáit áthívni magához, de végül kettészakad a társaság és maga az ünnepelt sem tudja már, hova tartozik. Reméltem, hogy egy ilyen jelentős, talán egyszeri alkalomra beugrik majd a Lecsó (Leskovics Gábor) néhány dalra, Németh Juci egy ‘De szeretnék’ erejéig, de legalább Krúbi elrappeli a részét a ‘Beszorult mondat’ című újabb dalból (amely most nem is hangzott el). Tudom, ezek már korábban mind megtörténtek, de ehelyett a Fishing on Orfű aktuális headliner zenekarainak néhány tagja énekelt el egy-egy számot, ami kedves gesztus Lovasitól (merthogy valamiért az az érzésem, hogy ezek az ő ötletei), de nem tudom, hogy ez a gesztus saját magának, a vendégnek vagy a közönségnek szólt-e. Héra Barni, a Carson Coma dobos-énekese remekelt a ‘Gyónás’ átdolgozott verziójában (és baromi menőn, szinte Nick Cave-et megszégyenítően állt rajta az öltöny) és Schoblocher Barbara is bebizonyította, hogy fantasztikus, a színpadot minden irányból otthonosan bejáró és azt felforgató előadó csak éppen szívesebben hallgattam volna a ‘Még egyszer’-t, vagy a Szendrői Csaba által énekelt ‘Szívrablás’-t az eredeti szerzőjétől. Talán a koncepció az volt, hogy az a többgenerációs összetartás, ami a közönségben érezhető volt, a színpadon is legyen jelen. De a finálénak számító ‘Ha az életben’ alatti össznépi együtténeklés és színpadon táncolás inkább volt kellemetlen, kötelezőnek hitt elem mint cuki vagy megható. Egészen másképp volt ez anno a búcsúkoncerten, ahol mindenkiben volt egyfajta meghatottság és az ott jelenlévő vendégek (Kiss Tibi, Frenk, Lecsó, Beck Zoli, Németh Juci stb.) mind a Kispál és a Borzhoz és közönségükhöz szorosan köthető figurák voltak. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy akik most révületben, torkuk szakadtából végigénekelték a koncertet, nekik talán mindegy is volt, hogy a mikrofon éppen kinek a kezében van.
Kispál-koncertről pedig úgysem lehet százszázalékos elégedettséggel távozni, hiszen hiába a 32 dalos setlist, minden rajongónak akad még 3-4 kedvenc, amin háboroghat, hogy miért maradt ki. Nekem most ilyen volt a ‘Disznók a tánca’ vagy a ‘Rezervátom’, de magam körül hallottam, hogy másoknak a ‘Csiga’, a ‘Pistike’ vagy a ‘Presszó rock’ is hiányzott. Csak ahogy most ezt írom, érzem, ahogy megindul a lavina a fejemben és sorra jutnak eszembe a dalok, amiket szívesen hallottam volna még. Remélem, majd legközelebb, mert sok olyan Kispál-szám akad még, ami talán akaratlanul, de stadion himnusznak íródott.
