Hirdetés
Hirdetés

Sötétben minden tehén fekete – Szerintünk ilyen a Meshuggah új lemeze

Egyszer minden szent tehén megöregszik, és ahogy rágósabbá válik a hús, sokakban felébred az ellenállhatatlan vágy, hogy belerúgjanak a korábban olyannyira tisztelt, békésen kérődző állatba. A Meshuggah Immutable című legutóbbi lemeze kitűnő példa erre, annak ellenére, hogy jómagam két hónap, illetve többtucatnyi meghallgatás után sem találok benne semmi olyasmit, amit ne éreznék indokoltnak, beleértve a kifejezetten mélydús hangzást, a lemez hosszát, vagy a három instrumentális szerzeményt, köztük egy – atyaisten, hol élnek ezek?! – kilenc és fél percet ütő monstrumot is.

Persze, ha olyan, már zeneipari közhellyé koptatott fogalmak mentén közelítünk, mint „információs dömping”, meg „a zenehallgatók figyelmének egyre nehezebb fenntartása”, akkor biztosan vannak olyanok, akik számára 2022-ben kihívás, hogy végigüljenek egy ennyire hosszú lemezt. Az elmúlt hetekben viszont én magam semmi ilyesmit nem éreztem, és ez két dolgot jelenthet. Egyrészt vagy túl régóta hallgatom már őket úgy általában, vagy egyszerűen csak jók a dalok, meg maga a lemezrendezés. Akárhogy is, a közel 67 perc számomra ezúttal inkább előny, és indokolt is, főleg, ha figyelembe veszem, hogy a legutóbbi The Violent Sleep of Reason megjelenése óta már majd’ hat év telt el. Alkotói szempontból pedig logikusnak tűnik két-három, a kívánt szintet simán megütő számmal többet feltenni most egy albumra, mint parkoltatni őket egy, legjobb esetben is pár év múlva megjelenő új lemezig, hogy aztán az addig összegyűlt friss ötletek miatt a fiókban végezzék. Ja, hogy lesz, aki szerint ez túl sok? Nagy ügy, majd léptet a hallgató, ha valami nem tetszik. A legszebb, hogy valószínűleg mindenki másik dalnál teszi majd ezt, mert azokon amúgy nem múlik semmi.

És nem arról van szó, hogy bigott Meshuggah-hívő lennék, aki már a tehénlepényt is virágillatúnak érzi. Egyetértek bárkivel, aki azt mondja, hogy _forradalmi újdonságokat_ nem tartalmaz a lemez, meg hogy nagy vonalakban hosszú évek óta ugyanazt csinálják. De feltenném a költői kérdést: ha valaki egyszer gurított egy olyan hármast, mint a Destroy, Erase, Improve, a Chaosphere, meg a Nothing, akkor azt mivel lehet túldobni utána? Kicsit olyan ez, mint számonkérni a feltalálót, hogy oké, Thomas, az izzó, a fonográf, meg a mikrofon tényleg nagy szám volt, de egy ideje megfáradni látszol, le kéne tenni most már valami hatásos rákgyógyszert is az asztalra!

A magam részéről ennél szerényebb igényekkel rendelkezem. Ha valaki a saját természetes fejlődése mentén kitalál egy olyan zenei megközelítést, ami már csak a követők száma miatt komplett alstílussá válik – úgy, hogy nyilván az eredeti közelébe sohasem ér(t) senki – onnantól már beérem azzal, hogy ezt a találmányt tökéletesítik, vagy egyszerűen csak interpretálják pár évente új dalok formájában, anélkül, hogy beállnának sorozatgyártásra.

És ez a cél most is bőven teljesült, hiszen az Immutable tele van kitűnő, csak rájuk jellemzően megtekert szerzeményekkel, a nyitó Broken Cogtól a Light The Shorteing Fuse-on át The Faultlessig. És kapunk olyan, hozzájuk képest is meglepő momentumot, mint a Phantoms utolsó két percén terpeszkedő, egyszerre őrült és minimalista záró gitárriff, ahol két darab hangra építve teremtenek szavakkal nehezen leírható atmoszférát. Vagy olyanokat, mint a Kaleidoscope furcsán megszaggatott, összevissza forgó, mégis kifejezetten groove-os alapriffje, meg a már említett, bő két percnyi meditatív akkordbontásból szöveg és ének nélkül is a lemez talán legsúlyosabb tételévé terebélyesedő They Move Below.

Terjedelmi okokból itt véget is vetek a felsorolásnak, mert szó szerint bármelyik dalról lehetne hasonlókat írni, leszámítva talán az inkább átvezetésként felfogható – és a maga nemében szintén újdonságot jelentő – Black Cathedralt, meg a záró Past Tense ismét csak tiszta gitárokkal operáló levezetését. A lemez egészét tekintve viszont ezeknek is megvan a funkciójuk és helyük – pont ott, és pont az, amire épp szükség van.

A cikk végén szokásos összegzésként eredetileg belekezdtem egy zavaros fejtegetésbe arról, hogy sötétben a szent tehén is kecske, meg hogy a kertitörpe is lehet Dávid-szobor, de rájöttem, hogy ennek semmi értelme, szóval ezt most elengedem. Ha valaki tippet adna, hogyan kellett volna befejeznem a kritikát, írja meg kommentben, azt úgyis szereti az algoritmus! A Meshuggah viszont szerencsére nem fogyott ki az ötletekből ennyi év után sem, és a magam részéről rendkívüli módon örülök ennek.

Értékelés: 4,5/5

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,927KedvelőTetszik
3,059KövetőKövetés
3,460FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók