A klasszikus szuperhőstörténetektől mindkét kötet némileg odébb kalibrált, és bár a nagy-kiadós berkekben is jócskán találhatunk még hasonlókat, de ez most mindegy, a hazai képregénykiadás Marvel-ágában az effélék mégiscsak ritkább csemegék.
Daredevil, azaz Fenegyerek alapjáraton beleágyazott a noirok világába, még ha a klasszikus vonalba csak részben is, bár pont lényegét tekintve mégis: csak az nem bűnös és meghasonlott életű arrafelé, aki távol marad a Pokol konyhájaként ismert New York-i környékétől. Bár a Daredevil képregények köztudottan kevéssé élnek a klasszikus szuperhős-toposzokkal, közelebb állnak a krimikhez, tárgyalótermi drámákhoz és maffiatörténetekhez, előszeretettel használják a belsővívódásos monológok és istenhithez kapcsolható pszichologizáló kútfúrásokat, ez az új kör még tovább megy – felnőtt irányba. Merthogy pont akkor a legjobb az egész, amikor Matt Murdock, a vak ügyvéd inkább köröz civil, igen jól kiaknázható problémáinak útvesztőiben, és kevésbé ördög-, azaz Fenegyerek jelmezében, legyen az bár igen vagányra szabott is. Ez a sorozat tényleg felnőttként tekint az olvasókra, a veretes és látványos pózok ugyan kötelező elemként fel-felbukkannak benne, de szinte mindegy is, egyszerűen alig figyel rá az ember a veszettül erős drámai narráció, szövegezés és érzelmileg is árnyalt vizualitás miatt. A 2019-es Daredevil széria első tíz füzetéből most megjelent kötet a Daredevil – Fenegyerek, Pokolból a mennybe (Fumax) címre hallgat, és további jó hír, hogy még egy 1-es is oda lett biggyesztve a cím végére, jelezve a kiadói folytatási szándékot. A sokoldalú kanadai képregényművész, Chip Zdarsky által jegyzett újkori sorozat tényleg az egyik legjobb dolog, ami Marvel fronton itthon történt mostanában. (Mivel úgy néz ki, hogy a kinti keménytáblás kiadás lett mintául véve, a 36 részes széria négy kötetben jön ki nálunk is.)
Bár szerencsére szó sincs sokadjára újraírt eredettörténetről, mégis simán lehet ez a kötet belépő vak hősünk világába: az első fejezetben megkapunk pár jellemző motívumot Matt Murdock múltjából, és kritikus pillanatokban felbukkannak olyan jelentős figurák az életéből, akik jóban-rosszban mellette állnak. Közülük is legfontosabbak a hitbéli társak, az atya és a nővér abból a templomból, ahová Matt lelki támogatásért időnként bebattyog, viszont például régi ügyvédbarátjáról, Foggyról, csak említés- és egy telefonhívás szintjén kapunk hírt. Nem úgy Matt legkeményebb ellenfeléről, Wilson Fiskről, aki ebben az időszakban éppen New York polgármestere, és aki bár lelkületében és tetteiben úgyis holtodiglan a Vezér marad ebben a bűnparadicsomban, most mégis élete legfontosabb váltására készül: megbontani a status quót, lemondani az alvilág kétkezi vezetéséről, áthelyezni azt a legértelmesebb alvezérek hatáskörébe, hogy végre a valódi hatalmasok, a nagypolitikusok közé léphessen.
Matt persze nagyon jól tudja, hogy is megy ez, túl van már a főügyészi, sőt, a polgármesteri széken is, majd ezeket megtapasztalva meghozza a leghelyesebb életdöntést: maradt az aki. Vagyis felvállalja a mítoszokból is ismert legkisebb fiú sorsát, akinek útja a morális kihívásokkal szembenéző hős archetípusa. Az ilyen figurák alapvetően alkalmatlanok is a szélesebb társadalmi tablók szövésére, a nagyhatalmi harcok számukra fárasztók és meghaladják a lelki alapfelszereltséget, ők tényleg a kisemberek szószólói. Hiányoznak is belőlük a kegyetlenségekhez szükséges pszichopata vonások. Matt legfőbb belső küzdelme éppen, amibe lelkileg kicsit bele is hal, egy akciózás közbeni akaratlan gyilkosság. Természetesen szó sincs szándékolt emberölésről, csak hát a nagy bunyók közben néha bizony valakik rosszul eshetnek el, alázuhannak a mélybe, vagy egyéb ezer módon halálozhatnak el. Hősünk az a fajta született ügyvédtípus, aki minden lehetséges módon kidumálja az érintetteket, legyenek azok bűnösök vagy ártatlanok, és ebből a szempontból mindegy is, melyik pólus van játékban, a lényeg a jótevés, az igazság mérlegének helyrepöccintése. Ezzel együtt természetesen nem rest odacsapni sem, ha nincs más választás.
Fenegyerekre egyébként éppen nagyon rájár a rúd: Fisk holtan akarja látni, a Chicagóból New Yorkba áthelyezett keményzsaru pedig rács mögött. A halál torkából menekülő Matt meghasonlásában szögre is akasztja a hősszerkót, ám civil énje sem nyugszik, így napi szinten újra a bajok közt találja magát. Például összeakasztja a bajszot Megtorlóval, aki tévesen azt feltételezi, hogy megjött végre Murdock esze és belátja, egyetlen hatásos orvosság létezik a társadalmi bajokra, minden rosszfiút ki kell iktatni és kész, ám ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Beszáll még a lélekmentésbe és a keserves bűntudat feloldási kísérletébe pár hőstárs, Cage és Jessica, majd pár kocka erejéig Pókember, aki tán sosem volt még ilyen komoly, sőt komor: egyrészt biztosítja Mattet támogatásáról, másrészt viszont igyekszik meghúzni egy határt, hogy az önmarcangoló és terméketlen ámokfutásnak itt és most vége legyen. Ez persze nem ilyen egyszerű, nem is igazán sikerül, később még a szív szava is közbeszól: sármos hősünk egy könyvesbolti jelenet után nem tud szabadulni az eladóhölgy varázsától, így az egyre bonyolódó viszonyok egy maffiacsaládnál elköltött esemény- és akciódús vacsorába torkollnak. Éppen itt zajlik le az a morális-erkölcsi vita, amiben mindkét félnek igazat adhatunk. Tetszőleges mértékben. Az is pontos megállapítás, hogy az igazi bűnösök, az ország-világokat kizsákmányoló nagyhatalmi erők ritkán fizetnek meg tetteikért, helyettük rendre a kisebbek bűnhődnek, az viszont mégsem járja, hogy a többrendbeli gengszterbűnözés beleférjen cserébe, a civilizációt megtartó keretekre szükség van, azokat lebontani kapitális hiba lenne.
A kötet vizuálisan legütősebb fele a Marco Checchetto rajzolta első öt füzet: hibátlan anatómia ismeret és mozgatás minden helyzetben és szögből, profi karakterállandóság, remek „színészvezetés”, és a sztorihoz hermetikusan illeszkedő atmoszféra. A további négy füzetnyit rajzoló Lalit Kumar Sharma nem válik el szélsőségesen Marco világától, de egy szinten mégis: előfordulnak karikírozónak ható mimikai túlzások, de nagy baj azért itt sincs, többnyire elfogadhatóan pörgeti az eseményeket, és ha nem lenne olyan magas szintű az első blokk, talán fel sem tűnne semmi. A záróakkord pedig Jorge Fornés munkája, akinek viszont kifejezetten eltérő a stílusa, sokkal „rajzosabb”, hetvenes éveket idéző filmes beállításokkal, homogénebb színezéssel és régisulis akciószekvenciákkal dolgozik – személy szerint kifejezetten kedvelem ezt a grafikai megközelítést.
A Vad Virágok Kiadó Pókember Noir keménytáblás kötet- és (újságosokhoz is bekerülő) TPB-sorozatverziója a 2009 és 2010 közt futó Marvel Noir címek egyike; David Hine és Fabrice Sapolsky írták, valamint Carmine Di Giandomenico rajzolta – mármint a teljes széria felét, mivel 2020-ban még egy adag kijött belőle, akkor már más szerzőkkel: Margaret Stohl írta és Juan Ferreyra rajzolta (mindkét esetben a grafikusok vállalták a színezést is).

A 2009-es Spider-Man Noir valamennyi mozzanatában klasszikus sötétkrimi, a harmincas évek szesztilalmas, társadalmi egyenlőtlenségektől terhelt (tudjuk, azóta sem jobb a helyzet), gengszterekkel (és a már ekkor felbukkanó Osbornnal) súlyosbított, önmarcangoló és/vagy másokat hibáztató nagyvárosi rémálom, amiben a személyes és társadalmi lét megannyi eleme kidomborodik, kivéve az életadó fényt és a hurráoptimista megnyilvánulásokat. Persze ez is csak nettó túlzás, akad azért itt figyelem, törődés, viccelődés, a családtagok és barátok igyekeznek nem engedni el egymás kezét, a sráckorú Peter Parker most is Ben bácsinak akar bizonyítani, a Hírharsonás főszerk, Jameson inkább szövetséges, mint ellenfél, és a femme fatale is alapvetően jóságos természetű. Ha már itt tartunk: az alvilág szőke hercegnője természetesen vonzódik címszereplő hősünkhöz (ami persze kölcsönös), ám esélye sincs kilépni a főgengszter pszichés rabigájából.

Olyan a teljes miliő, mintha egy pokoli fénytelenségbe taszított és tragikus események közt lavírozó társadalmi drámában kényszerülnénk meglelni a reményteli, sőt szórakoztató pillanatokat. Ez persze ólomnehéz, a kényelmetlenségérzet ritkán enyhül csak, a lassacskán Pókemberré érő Parker pedig egy a rászorulóért kiálló szakszervezeti vezetőre emlékeztetve próbál mindeközben helytállni. A helyes morált persze nem egyszerű elérni, a klasszikus póksztorikban is folyamatos a belső dzsihád, ráadásul itt még annyira az elején vagyunk – egyébként érthető okokból, hiszen ha alternatív verzióba is keveredtünk, valahogy a már jól ismert karakter elé kellett ágyazni –, hogy még nem egészen egyértelmű hősünk számára: nem feltétlenül gyilkoljuk le első blikkre a leggonoszabbakat sem. Miközben tudjuk, előfordul a fősodorban is hasonló, ha nem is szántszándékkal, de ott nem tartunk, szó sincs még rutinról és a csípőből élcelődésről, Parkernek először minden szinten fel kell nőnie a feladathoz. Itt még a „nagy erő nagy felelősséggel jár” sincs túljáratva (majd csak a következő körre lesz).

A rosszak viszont nagyon rosszak, még olyasmit is végignézni kényszerülünk, amit nem biztos, hogy látni akartunk: például a főgengszter vadállati személyiségű, Nosferatu-küllemű csatlósa örömmel belezabál néhány kiiktatandó kuncsaftba, a rettentő eseteknek pedig a jó oldalhoz sorolandó főszereplők egyike is tanúja, sokáig mégsem lép semmit, szóval tényleg minden világok legmélyén turkálunk. Parker végül felnő a feladathoz, összeszedi magát, amit lehet, azt rendbe rakja, amit nem, azt elengedi. A kényelmetlenségérzést még a törődő női energiák sem oldják igazán elviselhetővé, és bár Parker helyzetbe kerülve reméli, hogy az érintések és jó szavak többre utalnak baráti és „nővéri” támogatásnál, mivel azonban sötét-krimiben járunk, mindenki más számára nyilvánvaló: az érzelmi csalódás borítékolható. Carmine rajzai remekül illeszkednek ehhez a végsőkig terhelt atmoszférához: mindent széttör, elhúz, megszaggat, elken, átláthatatlanná tesz, akkor is, amikor nem. Karakterábrázolása némileg hajaz Romita Jr. szögletes arcú, bumfordiságukba szilárdult figuráira, híján persze a karikírozó humornak, szóval tökéletes választásnak bizonyult.
Ehhez képest a Pókember Noir – Babilon alkonya ötfüzetes adagja szinte sétagalopp, ráadásul egyértelműen Indiana Jones parafrázis – csavarokat, hamis identitásokat és őstörténeti kulisszákat is kapunk hozzá, ahogy dukál. El is hagyjuk a fényszegény nagyvárosi közeget, de ugye nyakunkon a második világháború, úgyhogy szürke-ezüstre és csendes pasztellekre cserélődött a nyomasztó éji lét, és érthető is a visszafogott bevilágítás, az erős színek egyrészt kitolnának a noirból, másrészt nem szórakozhatunk egészen felhőtlenül a háború borzalmainak árnyékában. Pedig dehogynem, Margaret Stohl be is váltja a biankót, az első körrel szemben ő elkezdi tempósan felépíteni Pókember vicces, a nehéz helyzetekben is élcelődő figuráját, aminek karakterfejlődés szempontjából is itt volt az ideje. Ebben a nácis-kincsrablós fabulában (mondom, hogy kedvenc régészkalandorunk közegében mozgunk), a pogány, okkult mélységeket kutató gonoszok, a klasszikus Pókuniverzumbeli ellenfelek korai verziói mellett megjelenik a tapasztalt, okos, a férfiakkal szemben lazán helytálló nő figurája is (többrendbelileg), hogy egyszerre legyen méltó partnere és akár vetélytársa hősünknek. Vagyis hát ki tudja, hogy ki is a valódi hős, számít-e ez, mert az arányok pontos belövése még játékban van, Huma (csak első a femmék sorában) lazán letubicámozza Petert, kifordított sztereotip bélyeget ütve az ismert kalandnarratívára, így jelenünk felé is kikacsintva. Az erőviszonyok ilyetén méregetésére Peter persze sosem rest válogatott riposztokkal megfelelni.
Ha már okkult csemege: az itteni bizánci lelet például, amit jobbra-balra hajkurásznak, igazi hatalmi ereklye: „a legendák szerint egybegyűjti a Nílus erejét, és képes feltámasztani a halottakat”, tehát az efféle hiedelmekben érdekelt náci erőket és természetesen magát a Führert is felettébb érdekli. Így ezzel a kalandokon, akciókon, és a szereplők közti riposztokon átívelő motiváció pipa. Ezek után talán már nem is meglepő, amikor egy wakandai vibrániumlándzsa is feltűnik szakavatott használójával együtt, mégpedig az ősi Babilon romjainak tövében, hogy ott is sor kerüljön egy jó kis akciózásra a nácikkal. Kiderül, hogy az eddigi kalandok csak laza felvezetőként szolgáltak a gigászi fináléhoz, ami ráadásul részben már egy másik síkon zajlik. Néhány szereplőről további álcák hullnak le, pókhősünk kikecmergése az ijesztő rémek karmaiból pedig majdhogynem kétséges, néhány fajsúlyosabb gonosszal nagyon nincs egy súlycsoportban. Persze kardunkba ne dőljünk, a shownak folytatódnia kell…
A limitált kötetbe még a 2014-es, Pókember Noir: A Pókverzum peremén című egyfüzetes sztori is befért bónuszként (a borítóvariánsok és karaktervázlatok mellett), méghozzá az első adagot jegyző David Hine / Fabrice Sapolsky szerzőpárostól (a rajzoló viszont más, a klasszikusabb stílusban alkotó Richard Isanove), ebben ismét New Yorkban találkozunk hálószövőnkkel, méghozzá Mysterio egy színpadi bűvészmutatványának csapdahelyzetében, és – a címből is sejthetően – Peter ebben szembesül először a Marvel-féle multiverzum tényével…
Pókember Noir beleolvasó és rendelés.
Daredevil – A Fenegyerek – Pokolból a mennybe 1. beleolvasó és rendelés.