Január 24-én a Müpa Fesztivál Színház színpadán mutatja be új, Perspectives of Verve című albumát a jazz, illetve a klasszikus és kortárs komolyzene elemeit ötvöző, műfaji elvárásokat bármikor előszeretettel zárójelbe tévő Oláh Krisztián Quartet. A zenekar vezetőjével, az Artisjus-, Junior Prima és kétszeres Orszáczky-díjas, számos más formációban is aktív Oláh Krisztiánnal ennek apropóján beszélgettünk a koncerten túl olyan témákról, mint a változatos szerepkörökkel járó kihívások, a sokféle inspirációból táplálkozó előadói és szerzői én egyensúlya, vagy a művészi vízió fontossága egy alkotóközösségben.
Utólag is boldog születésnapot! Volt időd most az ünneplésre?
Inkább nem, mint igen. Az év végén majd kicsit megérkezek ebbe is, de általában a december karácsonyig tartó része az év legsűrűbb időszakai közé tartozik minden szempontból.
Az biztos, hogy eseménydús év van mögötted, hiszen, ha jól számoltam, csak az elmúlt két hónapban közel 20 koncertet adtál összesen 12 különböző zenekarban, ráadásul november 22-én volt egy Olümposzi Hősnők premieretek is a Magyar Zene Házában. Meg tudod mondani fejből, hány zenekarban játszol jelenleg?
Ezt hirtelen nem is tudom pontosan. Nyilván azért nehéz ez, mert vannak olyan projektek, amik évente egyszer állnak össze, és adnak pár koncertet, ilyen például a nemzetközi zenészekből álló, Oláh Krisztián European Quartet nevű formáció, amivel februárban volt egy kis turnénk, aztán most jövő márciusban megint lesz pár koncert, de ez általában egy meghatározott időszak az adott évben. Azok a zenekarok, ahol folyamatosan aktív vagyok, és mondjuk legalább havonta játszunk együtt, az körülbelül öt-hat formáció.
Azért így sem lehet könnyű összeegyeztetni mindezt akár időbeosztás, akár olyan kapcsolódó feladatok mellett, mint gyakorlás, felkészülés, utazás, és így tovább.
Tényleg nem egyszerű, mert egyrészt logisztikai szempontból is komoly, bár azért megoldható feladat ez. Hál’ Istennek van segítségem, egy ideje egy kétfős csapattal dolgozunk együtt ezen a téren, egyedül már nem hiszem, hogy mindennek a végére érnék. Ami viszont személyes szempontból talán a legnagyobb kihívás, az az, hogy fejben ott tudjak lenni minden produkcióban. Azt hiszem, úgy két hete volt olyan, hogy szerdán klasszikus koncert, másnap Nagy Emma Quintet, aztán Coltrane Legacy, utána pár nap múlva meg indult egy miniturné a Vida-Veres Imola, Aurea Live formációval. Ami így, viszonylag rövid idő alatt legalább három-négy különböző műfaj, meg pont ugyanennyi egészen más program, egészen más funkció és zenei beállítottság. A legnehezebb, azt hiszem, ez a folyamatos váltás a különböző szerepek között. Ugyanakkor meg iszonyatosan nagy rugalmasságra tanít, és szerintem nagyon sok zenei képességem fejlődött az elmúlt két-három évben ennek köszönhetően.
Ilyen sűrű menetrend mellett lehet-e rangsorolni, hogy mi számít úgymond nagyobb eseménynek? Hiszen nyilván ugyanúgy a lehető legjobb teljesítményt kell nyújtanod egy klubkoncerten, mint egy dél-koreai jazzfesztiválon, vagy egy Olümposzi Hősnők-premieren.
Az úgy biztosan kivitelezhetetlen lenne, hogy van mondjuk egy héten négy koncert, ami egyformán nagy igénybevételt jelent. Az új projektek, új anyagok bemutatása mindig nagyobb figyelmet igényel, az ilyesmire mindig találok időt egy-egy olyan premier környékén, mint az Olümposzi Hősnők, ami egy összművészeti előadás volt Ács Dominikával, illetve Kurta Nikével és Koltay Dorottya Szonjával, akik a színház világából érkeztek; azt is megelőzte egy ilyen főpróbahétszerű ráhangolódás. Amikor már felvettünk egy lemezt, akár a saját zenekarral, akár mondjuk a Nagy Emma Quintettel, és be van próbálva, kvázi meg van turnéztatva az anyag, akkor különösebb felkészülést nem igényel egy-egy koncert, azon kívül, hogy azért mindig átpörgetem, -hallgatom, és kicsit átgyakorlom a számokat előtte.
Szóba került az Olümposzi Hősnők előadás, amelyben egyszerre volt jelen a zene, az irodalom és a színház, a különböző művészeti ágak határvidékei. Rólad is gyakran mondják, hogy előszeretettel léped át a műfaji korlátokat. Kifejezett cél ez nálad?
Talán mondhatjuk, hogy ez egy tudatosabb cél a saját zenémben, vagy az Oláh Krisztián Quartetben. Viszont ez mindenképpen egy természetes, belülről jövő késztetés. Nyilván egy idő után, amikor mindenféle projekteken dolgozom, az első lépés az az, hogy monitorozom, mi az, ami organikusan keletkezik bennem, és aztán, ahogy ez megtörtént, meg tudom rajzolni az adott projekt ívét. Nálam mindez a zenei neveltetésemből is fakad, hiszen otthon nagyon erős volt a jazz behatás egész gyerekkoromban, de emellett egy nagyon erős klasszikus vonal is jelen volt. Édesapám rengeteg klasszikus zenével foglalkozott és foglalkozik a mai napig is, édesanyám zongoratanárnő, és én is klasszikus zenei képzést kaptam, a Bartók Konzervatóriumban, illetve utána a Zeneakadémián. Ez a kettősség – ha ezt szét lehet így választani, bár oktatás szintjén legalábbis szétválasztódik Magyarországon – mindig is jelen volt az életemben. Úgyhogy amikor saját zeném születik, abban mindenképpen benne lesz ez a két dolog, így meg valahogy adja magát, hogy sokszor akaratlanul is átlépem a határokat.
Komponálás közben mennyire veszed észre magadon, hogy egyszerre jelenik meg ez a két alkotói én, a jazz és a klasszikus zenész, akik esetleg más megoldást találnak egy zenei kérdésre?
Nem mindig ilyen kiegyensúlyozott az élet, hogy mint a sót és a borsot, pontosan tudom adagolni, hogy miből mennyi kell. Hozzá kell tenni, hogy az utóbbi öt évben beiratkoztam a Zeneakadémiára, elvégeztem az alkalmazott zeneszerzés alapképzést, és jövő májusban fejezem be a klasszikus zeneszerzés mesterképzést, szóval a klasszikus és a jazz előadóművész mellé bejött a képbe nagyon erősen a zeneszerző szelf. Az az igazán érdekes, amikor a három közül kell választani.
Az „ellentét” talán túl markáns kifejezés erre, de létezik egy olyan szembenállás, hogy mondjuk megtervezek, megírok valamit itthon, hiszen a zeneszerzés magányos sport, és ilyenkor megvan a veszélye, hogy túlságosan kitalálom, netán túlírom a darabokat. Aztán elküldöm a többieknek, elindulok a próbára, és ott rájövök, hogy az előadó is én vagyok, és amikor ilyen alapállásból közelítek afelé, amit megírtam, kiderül, hogy előadóművészként sokkal jobban esne, ha több szabadságot hagynék a zenészeknek. Ebben az a jó, az az izgalmas, hogy van, amikor tulajdonképpen egy nap leforgása alatt meg tudom élni mind a kettőt. És igazából senki nem tud gyorsabb visszajelzést adni, mint én saját magamnak. Úgyhogy szoktak még alakulni a darabok bőven, miután megírom őket, főleg, hogyha jazz szerzeményekről és a saját zenekarról van szó. OIyankor abszolút benne van, hogy az előadói én felülírja a zeneszerzői igény döntéseit.
Bár sejthető, de ennyi formáció között mi az, ami miatt különleges számodra a saját zenekarod, az Oláh Krisztián Quartet? Miben más a zenekari tag és a zenekarvezető Oláh Krisztián?
Egyértelmű, hogy egy saját formációban sokkal nagyobb rajtam a felelősség. Nem is feltétlenül zenei értelemben, hiszen fantasztikus, kiváló zenészekkel játszom együtt, és onnantól kezdve, hogy felmegyünk a színpadra, mindenki a maximumot teszi a produkcióba. Ilyen módon zeneileg abszolút egyenrangú partnerekként vagyunk jelen. Viszont nagyon fontos zenekarvezetői feladat, hogy kvázi én felelek a vízióért, amiért a többiek azt érezhetik, hogy érdemes ebben a formációban játszani. Fontos, hogyan tudjak olyasmit nyújtani a többieknek, amiben ők hosszabb távon perspektívát láthatnak. Hiszen nekik is tisztában kell lenniük azzal, hogy a projekt zeneileg merre megy, hogy ebbe az ő zeneiségük és szakmai tudásuk hogyan illeszkedik majd, hogy mi az, amit ők hozzá tudnak tenni ehhez az egészhez. És vannak olyan profán dolgok, hogy anyagilag legyen rentábilis a produkció, hiszen profi zenészek idejéről és energiájáról van szó. Ezen a téren is fontos és jó tapasztalat, hogy sok más formációban vagyok jelen zenekari tagként, mert így tudom, mi az, ami nekem jól szokott esni hasonló helyzetben egy zenekarvezetőtől, mi az a működés, amitől kényelmes részt venni egy közösségben. Így sokkal könnyebb navigálni egy saját projektben is.
Lehet, hogy túlzottan leegyszerűsítem a kérdést, de meg tudod fogalmazni, mi az a vízió, ami a fejedben él arról, amit zenei szempontból csinálni szeretnél?
Szóba került a határok elmosása, ez számomra kiemelten fontos terület. Az Oláh Krisztián Quartet azon belül, hogy alapvetően a jazz műfajban alkot, nagyon sokat merít a kortárs klasszikus zenéből. Nem is feltétlenül a zenei anyagot tekintve, hanem beállítottság, mentalitás terén érhető tetten ez a féle komplexitás, főleg az új saját szerzemények esetében, amiket januárban fogunk bemutatni. Ahogy játszunk, az körülbelül fele-fele arányban jazz és – bár nem annyira szeretem ezt a szót, de így könnyebb a képzettársítás – komolyzenei ihletésű. A Quartettel az a vízióm, hogy olyan zenét hozzunk létre, ami a magas művészetek felé pozícionálható. Ami, már-már közhelyes analógiával élve, bekapcsol és nem kikapcsol, ugyanakkor megtartja azt a frissességet és aktív interakciót, amit az improvizatív részek tesznek lehetővé.
Mindkét említett műfajjal kapcsolatban él az a sztereotípia, hogy egyre öregszik a közönség, egyre nehezebben szólítják meg a fiatalabb hallgatókat. Ti viszont kifejezetten fiatalok vagytok. Ennek fényében hogy látod, mennyire újul meg a jazz és a klasszikus zenék tábora?
Az én tapasztalataim nagyon pozitívak ezzel kapcsolatban. Szerintem arról van szó, így majdnem 2025 tájékán, hogy a fiatal közönség – tehát a kortársaim, és mondjuk a tőlem egy generációval fiatalabbak, meg az eggyel idősebbek -, kevésbé hallgatnak úgy zenét, hogy „Én most hazamegyek és jazzt fogok hallgatni!”, vagy azt mondják, hogy elmegyünk egy jazz koncertre. Úgy érzem, hogy amikor műfajok alapján választunk, abban mindig van egyfajta generációs szakadék, bár nem tudom, ez-e a megfelelő kifejezés. De inkább úgy érzem, közönséget definiálni igazán előadónként lehet. Tehát, hogy az Oláh Krisztián Quartetnek, és erre nagyon büszke vagyok, van egy közönsége, ami nem feltétlenül egyenlő az úgymond jazzközönséggel. Ugyanez elmondható mondjuk a Nagy Emma Quintetről; ott is van egy közönségbázis, amiben persze van mozgás, jönnek-mennek az emberek, de abszolút nem azok, akik úgymond jazzrajongókként élnek a köztudatban, sokkal inkább olyanok, akik kifejezetten a mi zenénket kedvelik. És tudok még számos ilyen fiatal magyar formációt, mint a Gyémánt Bálint Trio, vagy a New Fossils, akik tulajdonképpen saját közönségbázist építettek, és ez szerintem nagyon ígéretes.
Nem akarok túl nagy szavakat használni, de lehet, hogy pár évtized múlva már nem ez lesz a kérdés, hogy van-e közönsége a jazznek, a kortárs vagy szimfonikus komolyzenének, viszont lehet majd tudni, hogy vannak olyan zenekarok, akik meg tudnak szólítani nagyobb közönséget is, és mondjuk olyan témákat dolgoznak fel, olyasféle komplex zenét játszanak, ami, ahogy az előbb is fogalmaztam, inkább bekapcsol, szemben az olyan könnyűzenei előadókkal, akik meg inkább kikapcsolnak. Szerintem most erre tart a világ, de persze majd meglátjuk.
A január 24-ei müpás koncertetek a Perspective of Verve című negyedik albumotok bemutatója is egyben. Mit érdemes tudnunk a lemezről és a koncertről elöljáróban?
A Müpában adott koncert a negyedik album élő bemutatója lesz, a lemez fizikai és online formátumban kicsit később jelenik majd meg az év folyamán, viszont készül egy különleges meglepetés erre az alkalomra, így haza lehet majd vinni egy darabot ebből az anyagból, nyilván a személyes élményeken túl. Ugyan nem hoztuk még nyilvánosságra, de öt év után történt egy személyi változás a Quartet háza táján: Orbán György nagybőgőst Gyányi Marcell váltotta idén ősszel, akit a New Fossils soraiból, illetve a Dresch Quartetből ismerhet közönség. Egyfelől minden formáció életében nehéz egy ilyen váltás, hiszen valami új kerül egy olyan, jól működő zenekari dinamika helyére, amin az elmúlt években dolgoztunk, ugyanakkor rengeteg izgalmat és frissességet is rejt mindez. Az elmúlt hónapokban Marcival együtt dolgoztunk ezen az anyagon, és bár egyébként is azt mondtam volna, hogy ez a lemez egészen más lesz, mint az előző, de így, hogy egy tagcsere is történt közben, még jobban elkülönül majd az eddig felvett albumoktól.
Persze emellett is lesz számos újdonság a koncerten, például az erre az alkalomra készülő látványvilág és vetítés, ami VJ Mimikri munkája lesz, egy közösen kidolgozott koncepció alapján. Lesznek előre felvett anyagok, videóbejátszások és olyan illusztrációk, amik absztraktabb módon láttatják azt, miről szól tulajdonképpen a zene. Az egész projekt, illetve maguk a kompozíciók az alkotói kedv és ihlet körüli lamentálásom eredményei. Bizonyos értelemben annak a nagyon sok helyről érkező impulzustengernek a lenyomata lesz ez az este, ami a beszélgetés elején is szóba került, egy olyan formában, amit most a legaktuálisabbnak és legérvényesebbnek érzek.
Mit hoz számotokra és számodra a jövő év a Müpa-koncertet követő időszakban?
A 2025-ös év szerintem sokkal inkább a Quartetről szól majd, mint az idei, ez talán sejthető abból, hogy már januárban egy Müpa-koncerttel kezdünk, és utána is a lemezmegjelenés körül forog majd néhány hónapig az élet. Van már több külföldi felkérésünk a jövő évre, úgyhogy valószínűleg elég sokat fogunk utazni, és nagyon örülök, hogy Magyarországon kívül is megmutathatjuk majd magunkat a zenekarral. Májusban befejezünk egy új anyagot a Nagy Emma Quintettel, szóval velük is játszunk majd sokat, aztán ugyanabban a hónapban ismét a Müpában játszom majd a Daveform Quintet soraiban, ahol egyik nagy példaképemmel, Kurt Rosenwinkellel fogunk együtt muzsikálni – ilyesmire 2015 óta nem volt példa, az is egy nagyon izgalmas projekt lesz. Emellett a Müpa 20. jubileumi évéhez kapcsolódó programok között lesz egy különleges koncertünk is, ahol édesapámmal és öcsémmel – Oláh Kálmánnal és ifj. Oláh Kálmánnal – játszunk majd hárman. Egyelőre ennyi jutott eszembe, de ez egy olyan szakma, ahol minden folyamatosan alakul, úgyhogy lehet, hogy ahogy halad az év, még sűrűbb lesz a program.
További információk a Müpa weboldalán és Facebookján, a kapcsolódó eseménynél, valamint Oláh Krisztián online felületein!
Fotó: Herman Fischer Graf
