Hirdetés

„Sok minden kikívánkozott” – Szűcs Krisztián-interjú

Hét évvel a Heaven Street Seven búcsúkoncertje után végre megjelent a zenekar egykori frontemberének első szólólemeze. Persze Szűcs Krisztián nem henyélt azóta sem: zenélt költészettel kacérkodó (Szűcsinger), elektronikus (Voice Of The Age) és poposabb formációban (a Mező Misivel közös NAZA), írt zenét színházi előadáshoz (A tizennégy karátos autó), Beck Zolival összehozott egy Cseh Tamás-estet és persze folytatta a Budapest Bárral megkezdett együttműködést. A neves egyszerűséggel Szűcs névre keresztelt produkció azonban minden korábbinál jobban tolja őt a reflektorfény felé.

Az a címe a lemeznek, hogy Vízválasztó – Te melyik vizet választod? Duna vagy Balaton? Mert többször előjön a Balaton a lemezen, meg van, ugye, a Dunabeat és közben a lemezborítón is, ha jól nézem, valamelyik Duna-híd látható…

Igen, az apám csinálta azt a fotót, az Erzsébet hídon volt, körülbelül 1979-ben. Hogy melyiket választom? Hát, mindenképpen a vizet. A Dunát is szeretem, meg a Balatont is. Egyébként a lángosos sztori, ami a lemezen rajta van, az tényleg nagyon balatoni történet és szó szerint úgy történt, ahogy le van írva a szövegben, a főszereplő maga Hosszú Gábor, a basszusgitárosunk. A „Siófokig lerágnám érted a nádast”, az pedig egy kocsmai klasszikus, a feleségem egyik legjobb barátnője egy időben egy pultozott, és valaki így próbált ott udvarolni. És most elárulok egy műhelytitkot, igazából Tihanyig volt, de az nem jött volna ki szótagszámban.

Kikből áll a zenekar?

Kérlek szépen, a doboknál Mihalik Ábel, akivel egyrészt a NAZA-ban játszottunk együtt, meg a Kiscsillagból is ismerhető. Hosszú Gábor barátomat már említettem, vele harminciksz éve ismerjük egymást, együtt volt az első komolyabb, poszt-gimnáziumi zenekarunk, a méltán híres Babyface, ahol ő gitározott, illetve mind a ketten énekeltünk. A billentyűs Benkő Dávid, aki, ugye, a PASO-ból ismerős, meg van a SubTones nevű zenekara is: ő egy fantasztikus zenész, bármit lejátszik, és nagyon jó az ízlése, ráadásul végig vigyorog a koncerten, ami nagyszerűen ellenpontoz engem. Gitáron Ligeti Gyuri játszik, aki amellett, hogy fantasztikus gitáros, a producere is volt a lemez felének, pontosabban annak a hét dalnak, amit most vettünk fel az elmúlt fél évben.

Az első számokban még Kovács Geri gitározott és Frenk dobolt. Ez miért változott?

Szerettem volna, hogy Frenk mindenképpen doboljon a lemezen, ő meg nagyon szívesen csinálta, de rögtön mondta, hogy koncerten biztos nem fog játszani, mert már nem tudom, hány évezredet dobolt, és nem bírja a könyöke. És Geri is a felvételt vállalta, pláne, hogy akkor abban nem gondolkodtunk, hogy majd koncerten mi lesz. Utána meg, ugye, már nem is volt ez kérdés, mert két évig nem nagyon voltak koncertek.

És hogy lett két producer? Tehát, hogy lett az, miután az első öt számot Jappánnal vettétek fel, a maradék hetet nem neki adtad? Másmilyen hangot kerestél, vagy ő nem ért rá?

Hát, az úgy kezdődött, hogy visszaütöttem… Szóval, az első öt dalt, amikor felvettük, azt Jappival csináltuk. Szépen meg lett keverve, satöbbi, de az nem volt egy annyira markáns produceri munka szerintem – pont, ahogy terveztük is eredetileg. Aztán Ligeti Gyuri igazából véletlenszerűen került a képbe: Beck Zolival van egy Cseh Tamás-Csengey Dénes-projektünk, az a címe, hogy Másnap, azt csináltuk lent Pécsen a 30Y-os stúdióban, a ZajZajZajban, ahol épp ott volt Gyuri is, akivel körülbelül ’96 óta ismerjük egymást és elég komoly méretű közös metszet van a zenehalmazainkban, ettől függetlenül soha nem zenéltünk együtt. Én akkor már nagyon régóta szerettem volna felvenni ezeket az újabb dalokat, de úgy elkezdeni, hogy próbálunk mondjuk fél éven keresztül a zenekarral, miközben azt sem lehet tudni, hogy mikor lehet kimenni az utcára, az nekem egy annyira borzasztó procedúrának tűnt… És ahogy ott próbáltunk, raktuk össze a műsort, hirtelen megvilágosodtam: jó, akkor Gyurinak odaadom a dolgokat, és nézzük meg, mit csinál belőle. Úgyhogy elküldtem neki az otthoni kis béna demóimat az új dalokkal, és semmit nem nagyon kellett magyaráznom, azonnal csinált egy olyan vázlatot, amire azt mondtam, hogy „Ja, igen, hát ezt szeretném!”. Tehát gyakorlatilag három nap alatt teljesen magától értetődővé vált, hogy akkor vele ketten megcsináljuk ezeket a számokat és kész.

Koncerteken mikből áll a Szűcs repertoárja a lemez dalain kívül?

Igazából lehetne rengeteg mindent játszani az úgynevezett életművemből, de egyelőre egy kisebb merítés van: egy-két Heaven Street-sláger, egy NAZA-számot is játszottunk, meg volt a Szűcsingerből is két dal. De szerintem a jövőben, ha lesznek koncertek, márpedig remélem, lesznek, akkor azért nyilván elő fogunk venni egy csomó más dalt is. Szerencsére van miből válogatni, csak hát az van, hogy én már ezeket a dalokat, amiket elővehetünk, régóta játszom, a srácoknak meg újak. Tehát nem az van, hogy hirtelen eszébe jut mindenkinek, tíz éve hogy játszottuk, hanem meg kell tanulni a számokat. És ez azt jelenti, hogy próbálni kell, márpedig próbálni ebben a korban már nem szeret az ember annyira. De kénytelen.

És mondjuk a HS7-számoknál ez egy nagyobb merítésre ad lehetőséget? Mert gyanítom, hogy nem a Dél-Amerika és a Krézi srác milliomodik eljátszása a cél.

Nyilvánvalóan szeretnék olyan dalokat, amiket ritkán, vagy akár egyáltalán nem játszottunk a Hevennyel – például az utolsó lemezünkön a záródal, az Úristen ilyen, azt mindenképpen meg szeretnénk majd csinálni koncertre –, de most ez fordítva van még. A popszakmában az a legnehezebb, hogy egy új lemez eljusson azokhoz, akiknek szól, úgyhogy most inkább az van, hogy olyan Heveny-dalokat játszunk az új számok mellett, amik azért ismerősen csengenek. De nem a Dél-Amerikát, meg a Krézi srácot. Aztán a későbbiekben majd bármi lehet, ott inkább azt lesz nehéz kitalálni, hogy mi az, amit nagyon szeretnék, de mégse játsszunk.

Amikor először meghallottam ezt a lemezt, az jutott eszembe, hogy olyan, mintha a Jazz második része lenne. Mind a kettőben egy alapvetően rossz közérzet jelenik meg, azzal, hogy a Jazz dühösebb és cinikusabb, a Vízválasztó pedig inkább szarkasztikusabb és egy kicsit derűseb.

Az biztos, hogy sok minden kikívánkozott, ami nem túl vidám éppen, mert most ezzel, ilyen dolgokkal tudok foglalkozni. De én nem érzem azt, hogy itt annyiról volna szó, hogy akkor megmutatjuk, miket csinálnak az emberek, meg a közösségek magukkal, és aztán kész, jöhet az apokalipszis! Én pont azt akarnám mondani – nem tudom, hogy ez mennyire sikerül –, hogy van másik út is, és azt magunkon kell kezdeni. És lehet, hogy ez az én betegségem, de úgy érzem, hogy van valamilyen derű is ebben a lemezben.

Nálad nyilván sosem a direkt politikai üzenet volt a jellemző, hanem sokkal inkább egyfajta közérzet jött át.

Persze, mert főleg arról szól, hogy direkt politikai üzenettel eddig is mennyire mentünk! Tehát, hogy lehet dühösnek lenni, meg vagyok én is dühös, csak nem úgy vagyok, hogy nekiállok mutogatni, hogy te tehetsz mindenről, vagy ő tehet mindenről, hanem, hogy mindenki, aki mutogat, meg ordibál, meg lövöldözni akar, az a figyelmét először fordítsa maga felé. Valószínűleg akkor, a Jazz-nél, ott tényleg inkább az volt a hangulat, hogy lövöldözzünk a sötétben egy kicsit, azért, mert sötét van. Miközben meg az utolsó Heveny-lemezen vannak egész vicces, jó hangulatú slágerek, mint mondjuk a Nem elég, vagy A mi lányaink. De ilyenekhez most nem volt kedvem, habár a Lángos, meg a Rámnézett a lány tulajdonképpen kicsit ebbe a vonulatba tartoznak. Bennem egyébként mindig volt egy ilyen belső kettősség, hogy miközben izgat az is, hogy mi történik a világban, és ehhez képest mit lehet mondani úgy, hogy ne legyen didaktikus a dolog, de mégis inkább előre vigyem, mint hátra, viszont emellett mindig érdekelt az is, hogy csináljak olyan slágereket, amik nem kellemetlenek.

De neked ez a „békebeli sláger”, ez a világ, mindig is benne volt a fejedben, nem? Anno a Hevenynél műsoron volt a Ne nézzen úgy rám című Karády-dal, például.

Hát benne, benne volt. De azért a Budapest Bárban ezt egy kicsit ki tudom élni, a saját dalokkal. Tehát, van mondjuk a Húszezer éjszakás kaland, amire mondjuk tök büszke vagyok, hiszen írtam egy olyan dalt, ami gyakorlatilag beleépült a klasszikus repertoárba, és nincs olyan koncert, ahol nem játsszuk el, mert a közönség nem tudja elképzelni nélküle a műsort. Ez is egy tök jó dolog, egyfajta játék, hogy kell írni egy dalt, ami olyan, mintha ötven vagy hatvan évvel ezelőtt íródott volna, de mégsem. Úgyhogy igen, van ez a hülyéskedés, amit szeretek és ezt nem szeretném kiirtani magamból, hogy úgy mondjam. Bár mondjuk pont ezen a lemezen szerintem annyira nem hangsúlyos, még ha van is a Játékpénz című dal, amit valahogy úgy képzeltünk el Gyurival a stúdióban, mármint zeneileg, szövegileg nem annyira, hogy ez egy soha le nem forgatott Bud Spencer-filmnek a zenéje lehetne. Tehát ilyen játékok mindig vannak, meg valószínűleg lesznek is.

A másik, ami rögtön feltűnt, az a ’90-es évek elejének baggy-s, madchesteres világa volt. Azt lehetett tudni, hogy ez közel áll hozzád, de mondjuk a Hevenyben azért direktben nem volt túlzottan tetten érhető ez a hatás.

Ezt imádtuk nyilván akkor is, de azért ez a Madchester-dolog ott viszonylag gyorsan lecsengett, ráadásul pont a Stone Roses, meg a Happy Mondays, akik a leghíresebbek voltak, igazából csak ideológiailag tartoztak ide, az ilyen típusú, indie rave tánczene ugyan néha megjelent náluk, de nem arról szólt azért. Miután Gyurival mi ugyanabban az évben születtünk, és ugyanúgy 18-20 éves korunkban hallottuk meg mondjuk az EMF-et, vagy a Shamen-t, a Move Any Mountain-t, akkor elájultunk, hogy „Úristen, van ilyen tánczene is!”. Tulajdonképpen ez tök rétegműfaj, de abban nagyon jó, ugyanakkor meg mégis belenyúl a popzenébe is. Aztán, amikor a Heveny volt, akkor még érzékenyebben reagáltunk a kor aktualitásaira, R.E.M, meg britpop, meg mit tudom én, és már ez nem annyira került elő. De most eljött erre az idő, harminc évvel később kicsit megvalósítottuk ezt a dolgot, ami mindkettőnkre hatással volt annak idején, mint az hallható a Válogatott senkiházi, meg a Kabaré című számokban. Állítólag egyébként ez most Angliában újra divat lett, tehát előszedték ezt az indie-rave dolgot, bár persze, korábban is vett már belőle a Klaxons, meg a Kasabian… De magyar nyelven ilyen ritmikájú szám nem sok született, az biztos és ki tudja, lehet, hogy erre még egy kicsit rá akarok majd menni… Nemcsak azért, mert vicces, hogy ezt előszedjük, hanem azért is, mert szerintem ebben még van zeneileg. Csak ehhez kéne legalább két dobos.

És a kor aktualitásai ma már nem érintenek meg?

Ezzel mindig bajban szoktam lenni, most is kellett küldenem egy listát, hogy mi az idei kedvenc lemezem, és fogalmam sincs. Nincs idei kedvenc lemezem! És egyrészt ez az én hibám is, meg egy élethelyzet is, hogy nem nagyon tudok hallgatni zenét, viszont annyira nem is vágyom rá. Mert szerintem annyi zenét hallgattam huszonöt, vagy harminc éven keresztül, hogy egy kicsit besokalltam. Nyilván, ha hallok véletlenül valami tök jót, akkor annak utánamegyek, meghallgatom, csak ebben a végletekig targetált világban az van, hogy egyszerűen nem jönnek szembe a dolgok. Azt gondolom, hogy annak idején kinyílt a világ az internettel, most pedig bezárult. Minthogyha az embereket a Youtube buborékokba zárná be, „jó, te meghallgattad az új National-lemezt, akkor még kapsz mellé Sharon Van Ettent, meg mit tudom én”, de másfelé már nem tudsz kitekinteni, mert azokat nem dobja föl. Míg mondjuk tizenöt évvel ezelőtt bármilyen szar szembe jöhetett veled, meghallgattad, és akkor eldöntötted, hogy kell, vagy nem. Úgyhogy nem nagyon hallgatok új zenét. A lemezen kérdésre nagy nehezen kinyögtem egy választ: van ez a Fontaines DC nevű zenekar, az például tetszik, de hát az is olyan, mintha ’86-ban készült volna, ráadásul az énekes gyerek Ian Curtis hasonmása.

Említetted a Beck Zolival közös, Cseh Tamás-Csengey Dénes számokat bemutató műsorotokat, ahol néhány félig kész dal mellett töredékekből dolgoztatok. Mennyire könnyű, vagy nehéz megtalálni azt, hogy hogyan írd meg valaki másnak a számát? Mi a belebújás trükkje?

Én úgy fogalmaznám meg, az a feladat, hogy játszi könnyedséggel kell borotvaélen táncolni. Ugye, ez egyszerre egy tiszteletadás Cseh Tamásnak, meg Csengey Dénesnek, de közben mégsem, mert ez nem egy Cseh Tamás-est, ahol ügyesen éneklő színészek eljátsszák a Cseh Tamás-klasszikusokat, hiszen ebben kreatívan is részt vettünk. Meg ehhez nyilván túl erős karakter Zoli is, és azért én is, ha viszont elcsehtamáskodnánk az egészet, akkor az paródia lenne. Szóval, valahol meg kell találni a balanszot abban, hogy mi énekeljük el ezeket a dalokat, amikbe bele is írtunk, tehát, amik valahol a mi dalaink is egy kicsit, miközben alapvetően mégiscsak a Cseh Tamásos-világot akarjuk megidézni, de úgy, hogy most is érvényes legyen a dolog. És hát a szövegek, azok abszolút érvényesek tudnak lenni, fájdalmasan néha!

Sokszor kérdeznek a szövegeid értelméről. Van ennek értelme, kell, hogy legyen megfejtés, vagy tanulság?

Ja, hát az semmiképp nem kell. Főleg az nem kell, hogy én elmagyarázzam, mit gondoltam. Nyilván vannak olyan szövegek, amik annyira szimbolikusak, mondjuk egy T.S.Elliott-verset lehet a végletekig cincálni, de szerintem még azt sem érdemes. De amiről érdemes volt, arról szerintem beszéltünk kicsit. Kivéve a gyevi bírót!

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,330KedvelőTetszik
2,908KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk