Miért jár az ember fesztiválozni? Erre a kérdésre többféle választ lehet adni. Ha valaki azért, hogy kiszakadjon a hétköznapok monotonitásából, és valami távoli helyen koncertekre járjon, jókat egyen-igyon, esetleg új dolgokat próbáljon ki, akkor a Reflektor Festivalt nem neki találták ki. Ha viszont csak az számít, hogy egész este kurrens zenékre bulizhasson, akkor pont neki.
Azt már előre lehetett tudni, hogy ez a szervezők szándéka: lecsupaszított, csak a koncertekre fókuszáló fesztivált akartak csinálni az „aktív zenehallgatóknak”. A pénteki nap után pedig úgy tűnik, hogy ez a koncepció, bár egyáltalán nem hasonlít arra a jelenségre, amit fesztiválként ismerünk, ugyanúgy tud nagyon szórakoztató lenni.
Nehezített pálya
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a fesztiválköntös teljes levetése és a szekrény mélyére süllyesztése részben kényszerpálya volt – az eredetileg tervezett, külső-pesti helyszínen végül technikai okokból nem tudták megtartani a rendezvényt, ami ezért az Akvárium klubba költözött. Így pedig a reflektoros élmény szinte ugyanolyan, mintha az ember simán csak elmenne egy koncertre az Akváriumba: még a klub közös terét sem zárták le, a karszalagokat csak a termek előtt ellenőrizik, az italkínálat is a megszokott, ha pedig valaki enni akar, ki kell mennie a fesztivál területéről a Deák térre, vagy legalább a teraszra. A különbség csak annyi, hogy a Reflektor három napja alatt a szokásosnál jóval több koncertet rendeznek a klubban.
Ez pedig nehezített pálya: a koncertek persze minden fesztivál kulcsfontosságú elemei, de mondjuk a Fishingen akkor is jól el tud lenni az ember egy napot, ha az aznap fellépő előadók éppen nem érdeklik annyira. Itt viszont nincs mese, a Reflektor sikeréhez nagyon jó koncertek kellenek. És akkor itt térjünk is rá arra, hogy mi történt pénteken.
Pszichedelikus rock meg posztpunk három színpadról
Az történt, hogy ennyi jó koncerten egymás után nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára. Kezdve a tiroli, pszichedelikus space rockot játszó Mother’s Cake fellépésével. Őket nem ismertem korábban, és úgy döntöttem, hogy nem is fogok tőlük hallgatni semmit a koncert előtt – ha már a Lángolónak adott interjúban a szervezők is kiemelték, hogy kifejezetten szeretnék azt, hogy új zenéket ismerjenek meg az emberek a fesztiválon. Azt mondjuk olvastam, hogy a zenekar a Red Hot Chili Pepperstől is merített inspirációt, és ezt tényleg több számon is hallani lehetett. Nagyon érdekes élmény volt arra rádöbbenni, hogy napra pontosan egy hónappal korábban a Puskásban, ötvenezer emberrel együtt hallgattam hasonló zenét, most meg alig néhány tucatnyian voltunk a KisHall színpada előtt.
Aztán jött a NagyHallban egy brit posztpunk zenekar, a Squid. Az eléggé egyedi stílusú együttes meghatározó tagja a sokszor szinte ordítva éneklő dobos-énekes, Ollie Judge. Az ő nyers előadásmódja köré egy nagyon összetett hangzást épített fel a zenekar, amibe a prüntyögő gitárok és a szintitémák mellé még a kiegészítő hangszerek határozott jelenléte is belefér. Mindez nagyon jól működött élőben, az előbb említett kiegészítő hangszereknek valóban volt értelmük, ha megütöttek egy triangulumot, azt hallottuk is. A kedvencem Laurie Nankivell volt, aki hol nagyon király basszustémákat nyomott, hol pedig valami kolompot püfölt, hogy aztán fél perccel később már trombitáljon. Nagyon erős koncert volt ez, alig volt benne néhány kevésbé érdekes szám, úgyhogy remélem, jön még a zenekar Magyarországra.
Az este fő fellépője a Squid után következő Temples volt. A pszichedelikus rockot játszó brit zenekar még a 2010-es évek első felében, a Tame Impala-fémjelezte pszichedelikus hullám idején tűnt fel a radaron. A legjobb albumuk szerintem továbbra is a 2014-es Sun Structures, de azóta is hoztak ki egy csomó jó számot, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a koncerten a 2019-es Hot Motionra mozdult meg leginkább a közönség. A zenekar erőlködés nélkül eljátszotta a híresebb számait, James Bagshaw énekes mikrofonhajával és leopárdmintás pólójában élőben is nagyon szuggesztív jelenség volt, és bár talán lélek egy kicsit kevesebb volt ebben a koncertben, mint a Squidben, de így is tök jól sikerült.
Igazából ennyi már bőven elég is volt az estére, de gondoltuk, hogy még belehallgatunk a Deep Glaze-be is, és milyen jól tettük. A sok hatásból építkező, a Middlemist Red farvizén indult magyar zenekarral én még 2015-ben találkoztam először. Már akkor is ígéretesnek tűntek, és azóta is tök jó dalokat hoztak ki, de egyelőre valamiért nem tudtak befutni. Ennek megfelelően a fesztivál harmadik számú helyszínén léptek fel éjféltől, a kis tér pedig nagyon jól állt nekik. Igazi fülledt kiskoncert volt ez, nagyjából ötven, nagyon lelkes emberrel, és időnként meglepően kemény riffekkel, maradtunk is rajta végig.
Hogyan tovább?
Szóval a pénteki nap alapján el lehet mondani, hogy bejött a szervezők szándéka, sikerült olyan zenekarokat összeválogatni a Reflektorra, hogy az emberben semmi hiányérzet ne maradjon a nap végére. Egy kérdés viszont még van bennem: az, hogy ez az egész mennyire működik üzleti szempontból. Őszintén szólva nem tudom megítélni, hogy mekkora közönségnek kellene összejönnie ahhoz, hogy nyereséges legyen a fesztivál, de az biztos, hogy hiába jöttek el itthon még sosem látott, tök jó zenekarok az Akváriumba, túl sok ember nem volt erre kíváncsi.
Több koncerten is csak néhány tucatnyian voltak, de a Squiden és a Templesen is kevesebben, mint sok sima NagyHallos koncerten – összességében azt mondanám, hogy bőven ezer alatt volt a látogatószám pénteken, és úgy hallottam, hogy csütörtökön ennél kevesebben voltak. Tényleg nem tudom, hogy ez összességében mit jelent, de mindenesetre remélem, hogy nem túl nagy veszteséget, mert tök jó lenne, ha a következő években a Reflektor is be tudna épülni a hazai fesztiválnaptárba.
