The Pains Of Being Pure At Heart – Belong
(Slumberland)
Minden évben, amint beköszönt a tavasz, a világ zenebuzijai is meglágyulnak. Olyan évszak ez, amikor szinte kötelező szerelembe esni, és amihez kizárólag kedvesség dukál. Ha pedig kedvesség és szerelem, akkor szóba sem jöhet más, mint a twee pop. Pontosan tudja ezt a New York-i The Pains Of Being Pure At Heart is.A csapat nevével megegyező címmel ellátott debütálásuk 2009 első felében jelent meg. A többnyire pozitívan fogadott kiadvány az egykori „nagy” twee elődök előtti tisztelgés volt; végtelenül aranyos és jópofa, ám alig egy leheletnyivel több holmi stílusgyakorlatnál. Tavaszra kiváló aláfestő zenének bizonyult, ám az év hátralévő részére szépen lassan feledésbe merült. Ezt a folyamatot, és hogy úgy egyáltalán ne merüljön totális feledésbe a zenekar, csak az adott év szeptemberében kiadott Higher Than The Stars című EP-nek sikerült némileg megakadályoznia.
A The Pains Of Being Pure At Heart második nagylemezét, a Belongot még inkább tavaszra időzítette, mint a bemutatkozást. A várakozásokkal ellentétben a folytatás jóval nagyobb esélyekkel vág neki a feladatnak, hogy túlélje az évszakot. A zenekar felhagyott az egykori dögösen koszos, ugyanakkor végtelenül ártalmatlan és zabálnivaló twee zenekarok aktualizálásával. Már jóval kevésbé ismerhető fel például a Pastels, a Tullycraft vagy a Tiger Trap hatása. A TPOBPAH szerencsére képes volt ügyesen fejlődni: igyekezve újat mutatni nem állt be az olyan tisztán megszólaló csapatok sorába, mint a zászlóshajó Belle & Sebastian, vagy az annak nyomdokain haladó I’m From Barcelona és Camera Obscura. Ehelyett megpróbált ellépni az előbbi zajosabb felfogás irányából az utóbbi sterilebbe. Ezzel ugyan nem sikerült megtalálnia az egészséges átmenetet, mégis szórakoztató egyveleget hozott létre. Különösképp, hogy cserébe nagy teret engedett a shoegaze hatásoknak, és a hangsúlyos basszusmenetek miatt egyúttal a lemez pop punk (rock) megoldásai is jól helyeződnek kontextusba. Mindemellett az énekhang dream pop-szerűen karaktertelen, a szintetizátor pedig sokszor egészen gótikus témákra talál.
Ha ez a lemez, mondjuk, húsz évvel korábban jelent volna meg, akkor akár legendássá is válhatott volna, mert a maga nemében tényleg szuper. Még annak ellenére is, hogy előnyére fordíthatja, és minden bizonnyal fordította is a kilencvenes és kétezres évek zenei tapasztalatát. A TPOBPAH valamivel mégis kevesebb az elődjeinél: hiányzik belőle a forradalmi hevület. Bármilyen nehéz is elhinni, ez a legendás C86-os válogatáskazetta előadóinál, és az őket követő csilingelő gitárzenekaroknál nagyon is jelen volt. A twee pop ugyanis ellen-szubkulturális irányzat volt, méghozzá olyan időkben, amikor a fehér fiúk szinte kötelező jelleggel a hardcore punk, a hajmetál, vagy tudja az isten még milyen tesztoszteron-túladagolásban szenvedő műfajok előtt rótták le tiszteletüket. Ilyen közegben nagyon is lázadó magatartásnak minősült felvállalni saját gyámoltalanságunk és csetlő-botló szerelmi vívódásaink tömkelegét. Amit a TPOBPAH tesz, az nem más, mint a twee pop sohasemvolt múltbeli dicsőségén való öncélú kérődzés. Annak viszont kétségkívül egy rendkívül szórakoztató formája.
