Hirdetés
Hirdetés

Slágermetál – Five Finger Death Punch-kritika

5FDP-Wrong-Side-Vol-1-.jpgFive Finger Death Punch – The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 1
(Universal)

A 2005-ben alakult Five Finger Death Punch az amerikai metálzene élvonalában ülve új kihívásokat keresett. Az új lemezük írása közben nem álltak meg egy albumnyi dalnál, rögtön összeraktak két lemezt, ami azonban (talán szerencsére) nem együtt jön ki. Az első rész alapján egyébként az sem lett volna elveszett ötlet. Sikerült változatos és csak kis üresjáratokat tartalmazó dalokat írni, bár kilencven perc talán már sok lenne a slágermetálból. A bónusz számok nélkül alig 45 perces lemez nem akad a torkunkon, de az lett volna a csoda, ha igen.

Utolsó lemezüknél még mi is kerestük azt a pluszt, azt a fifikásságot, ami talán mélyebbre hatna, mint az átlag, de a jól megírt dalokon túl nem találtunk semmit. Ennyi a recept, és ha valaki ezt elfogadja, már csak a zenekar fokozatosan kialakult stílusát kell megkedvelnie. Ehhez el kell fogadni a szinte szünet nélkül taposott kétlábdobot, a kissé kiszámítható durva-dallamos váltott éneket, a sztenderd dalstruktúrákat, és a – kár kerülgetni – kifejezetten prosztó és egyszerű hangulatot. A The Wrong Side of Heaven and the Righteous Side of Hell, Volume 1 ezekre az alapokra épül, amellett, hogy néha tovább nyújtózik. Van itt pl. egy LL Cool J feldolgozás is, ami egyébként rádöbbenthet mindenkit, hogy a kilencvenes években mekkora rapszámok születtek, a manapság kissé felhígult színtérhez képest. Más kérdés, hogy ez a feldolgozás csak keményebb gitárokat ad az eredetihez, semmi mást.

Már korábban is nyilvánvaló volt, hogy a Five Finger Death Punch nem csont nélkül illik bele az ún. modern amerikai metálzenekarok sorába, lásd Papa Roach, Disturbed. A gitárokon nagyon érződik a fő dalszerző/zenekarfőnök Báthory Zoltán vonzódása a klasszikus metálzenékhez, főként az Ozzy szólóalbumokhoz (az egyik dalcím akár utalás is lehet: Diary of a Deadman). Ez igaz a szólókra, de a riffekre is. Az új dalokon a kilencvenes-nyolcvanas évek hatása, ha lehet még inkább nyilvánvaló.

Ami pedig a dalokat illeti, nos azokba nehéz belekötni. A stílus, a mellveregető habitus, a hangzás lehet unszimpatikus, de objektíven nézve bődületes számokat írtak az új lemezre. Akár a lassabb, akár a gyorsabb témákat nézve ez egy slágergyűjtemény, bár a korábbi lemezeket ismerőknek több unalmas pillanat akadhat. Apropó hangzás. Nem volt túl jó ómen, hogy újra a műanyag (dob)hangzás nagy művészét Kevin Churkot kérték fel, de szerencsére most sikerült organikusabb, lélegzőbb soundot összerakni.

A rend kedvéért érdemes még elmondani, hogy a lemezen több vendég is van. A legnagyobb ütőkártya persze Rob Halford, de a bónuszok között ott van az I.M. Sin olyan verziója is, amiben Max Cavalera szerepel (a refrén előtt a bridge, amire ráüvölt, echte Sepultura), illetve az Anywhere But Here egy másik változata, amiben Maria Brink (In This Moment) nem csak nyögdécsel keveset, mint az eredetiben.

Elképzelhető, hogy túlzás, de a lemez előzményeit és magát az albumot nézve, a Five Finger Death Punch az eddiginél is nagyobb áttörés küszöbén áll. Ha sikerül Európát is bevenniük, akkor ők lehetnek az a zenekar, akik képesek lehetnek felnőni a mai napig csarnokokat megtöltő, de a kilencvenes években, vagy még annál is régebben indult metálzenekarok közé.

Advertisement
38,935KedvelőTetszik
3,061KövetőKövetés
3,670FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló