A Sicario 2 legjobb pillanatai azok, amiben sikerül koppintani a Denis Villeneuve által rendezett első részt. A csavarok lusták, a történet néhol sánta és a karakterek mozdulatai olykor túl hollywoodiak, de azért vannak erős pillanatai.
Azok a pillanatok viszont felejthetőek. Menőségben sehol nincs elődjéhez képest és ez egyértelműen annak köszönhető, hogy a rendezőt lecserélték és ezért a fejezetért már Stefano Sollima felelt. A Sicario 2 még így is kitűnik a mostani mozis kínálatból, de nyilván mindenki arra kíváncsi, hogy működik-e annyira, mint az első. Denis Villeneuve atmoszférateremtő készsége ilyenkor tűnik ki a leginkább és ekkor döbbenünk rá, hogy Roger Deakins operatőr mekkora mágus, hiszen sokan valószínűleg nem is emlékeznek rá, hogy miről szólt a Sicario – A bérgyilkos, de pontosan fel tudjuk idézni azokat a vásznakat kettészelő naplementéket és drámában áztatott arcokat. Az író megmaradt (Taylor Sheridan), aki közben lecsapott nekünk egy emlékezetesen jó Wind Rivert is az asztalra tavaly, de most sehogy nem akart akkorát szólni a sztori. Nem feltétlenül voltak kiszámíthatóak a csavarok és okoztak őszinte meglepetést is, de olyan menetrendszerűen jöttek szembe a filmben, hogy a néző teljesen fel volt rá készülve, hogy valaminek történnie kell, ami hamarosan meglep.
Benicio Del Toróval és Josh Brolinnal nem mintha volna bármi baj, ugyan ki kérdőjelezné meg bármelyikük színészi tehetségét. A gond inkább a karaktereikkel volt, vagy inkább a történet túl lineáris vezetésével, ahol még az alapvető dolgokat is kétszer elismételték, hogy biztosan mindenki megértse a szitut. Mexikó annyi véres, drogos, határátkelős sztorival bír önmagában és olyan állandó vendégtéma, amiből a végtelenségig lehet meríteni. Most épp arról van szó, hogy a mexikóiak már terroristákat is csempésznek át az amerikai határon, szóval a ráncolt homlokú kormány megbízza Josh Brolin karakterét, hogy tegyen rendet és ehhez teljesen szabad kezet kap. Innentől kezdve bárkit át lehet baszni, ki lehet nyírni, el lehet rabolni, meg lehet kínozni, tehát meglehetősen ’a cél szentesíti az eszközt’ hangulat bujkál a levegőben. Szabályok nincsenek, ezért érkezik Benicio Del Toro és kitalálják, hogy összeugrasztják a drogkartelleket, hogy azok legyengüljenek és akkor csapnak nekik oda.
Nincsen a filmben különösebb hiba és a lassú tempó is meghozza a várt gyümölcsöt, mert ennek a sebességnek a köveiből épül föl a végső hangulat, ami a film második felétől már képes hatni a nézőre. Önmagában értelmezve a Sicario 2-t abszolút korrekt és belevaló, de nehéz elvonatkoztatni az elsőtől, aminek tényleg csak akkor ér a nyomába, amikor igazán mocskos mexikói tájat temet maga alá a lemenő nap utolsó égető sugara és látjuk felülnézetből a határon magabiztosan átkelő konvojt. Az erőszakkal is ügyesen egyensúlyozik, néha brutálisan folyik a vér és hitelesen fúródik be a húsba a golyó, máskor már csak a sebet látjuk, amit nem lehet eltüntetni. A gond az, hogy nem képes kellőképpen lekötni a történet, nincsenek benne titkot, előbb utóbb minden a felszínre bukkan és egy jó jelenetet követ pár lustább, ami nem a film tempója miatt akadozik, hanem a túl egyszerűre megírt helyzetek végett.
A történet az elején azzal az ígérettel indult, hogy nem lesznek szabályok és pár cselekményben bizonyítja is ezt a hozzáállást, de a legsúlyosabb karakterek aztán mégis önmagukban szabnak olyan gátakat, ami nem hagyja azt az igazi drámai káoszt elszabadítani. Azért nem rossz mese, a téma rohadt jó, talán ha nem a Sicario színeiben versenyezne, kevesebb elvárás lett volna felé és így kevesebb csalódást okozhatott volna. Azonban ez még nem a végjáték volt, hiszen azt tudni lehet, hogy trilógiával állunk szemben. A harmadikra még befizetünk, mert ez a hangulat még gyengébb kiadásban kívánatos.
