Túl vagyunk már néhány napja az első Budapest Showcase Hub-on, de még nem mondtuk el nektek, hogy milyen volt. Ennek a szomorú helyzetnek azonban most vége, a következő bejegyzés pontosan hazánk emberemlékezet óta első showcase fesztiváljáról fog szólni, egyrészt általánosságban, másrészt néhány fellépő zenekarról kicsit részletesebben is. Úgyhogy nincs más hátra, olvasd el, és találd ki, hogy jövőre eljössz-e te is. (A posztban szereplő összes fotót a címlapképpel együtt a fesztivál Facebookján találtam, fnyrzkny és sinco munkái.)
Kezdjük ott, hogy nagyon jó dolog, hogy 2016-ban létrejöhetett egy regionális showcase fesztivál Budapesten. Elsősorban azért, mert általa olyan zenekarokba futhatott bele a közönség, amik abszolút érdemesek a megismerésre, és amik normál esetben bőven kívül esnek az átlagos zenehallgató horizontján, de még azokén is, akik csak mérsékelten zenebuzik. Pedig valójában teljesen törvényszerű, hogy ha egyszer Magyarországon is vannak tök jó zenekarok, akkor vannak mondjuk Szlovákiában, Lettországban vagy Lengyelországban is, másrészt meg persze az is törvényszerű, hogy ezekről vajmi kevesen szereznek tudomást itthon, hiszen nem szerepelnek a hírekben és a rádióban, mint Lady Gaga, és nem mutatja meg őket a bátyánk a régi másolt cédéiről, mint a Metallicát. Múlt héten viszont csak egy kilenc eurós napjiegyre volt szükség ahhoz, hogy Kelet-Európa ígéretes zenekaraiból meg tudjunk nézni egy csokorra valót.
Mondjuk ha az ember végiggondol az ismerősein, hogy vajon hányan vannak közöttük, akik kiadnak háromezer forintot azért, hogy számukra tök ismeretlen észt experimentális zenét hallgassanak élőben, akkor egyből egyértelművé válnak a fesztivál korlátai is. A picinyke magyar piacon csekély a fizetőképes kereslet egy ilyen rendezvényre, és ehhez képest a nagyjából 830 eladott jegy szerintem még egész soknak is mondható. Persze a fesztivál jelentős részben a szakmabelieknek is szólt, szóval ezzel alapvetően nincs nagy baj.
Azért egy ponton nekem mégis van egy kis kétségem a fesztivál konkrét hasznosságát illetően. Tegyük fel, hogy X lengyel zenekar csinál egy tök jó koncertet a BUSH-on, amivel felkelti a koncertre kifáradt szakmabeliek érdeklődését, és Koncertszervező Károly fantáziáját is beindítja, aki el akarja őket hozni jövőre Y budapesti klubba. Viszont attól tartok, hogy ettől még 2017-ben a magyar közönségnek továbbra is elenyésző része akar majd belépőt fizetni X lengyel zenekar koncertjére, ahol ráadásul rajtuk kívül még észt experimentális zene sem lesz, kivéve, ha közben csinálnak valami olyan nemzetközileg értékelhető dolgot, aminek itthonra is eljut a híre, vagy valami más okból meg tudja őket ismerni egy szélesebb réteg. Persze ez a logika sem helyes, elég csak arra gondolni, a BUSH fellépői közül többen jártak már Magyarországon korábban is, amikor az irántuk már eleve érdeklődő emberek meg tudták nézni őket élőben. Mindenesetre azért remélem, hogy a fesztiválon részt vevő zenekarok tényleg profitálni fognak a fellépésükből, és most már itt az ideje, hogy velük is foglalkozzak egy kicsit.
Coals
Sajnos nem jutottam el az összes koncertre, amire szerettem volna, de azért néhányra igen, köztük meg tudtam nézni a lengyel Coalst is, ami egy nagyon érdekes zenekar, és egyébként sziléziai származása miatt viseli ezt a nevet, mert hogy ott sok a szénbánya. Két tagból áll, ott van egyrészt Łukasz, aki látszólag a zenekar agya, ő felel az elektronikus zenei alapokért, amihez Kasia, a szilézai Lana Del Rey adja hozzá az atmoszferikus hangokból álló éneket. Kasia rózsaszín Adidas melegítőjében látszólag teljesen magának énekelte a dalokat, ami eléggé megkérdőjelezhető lépés volt színpadi jelenlét szempontjából, de közben mégis adott az előadásnak valami egyedi, különleges hangulatot az, hogy úgy viselkedett, mintha senki nem lett volna körülötte. Mondjuk az igaz, hogy nem is voltak sokan, de ez a koncert így, pár tucat álldogáló, esetleg dülöngélő ember előtt pont élvezhető volt.
Walter Schnitzelsson
A fesztiválon negyven perces blokkokban léptek fel a zenekarok, és a három helyszínen (GMK, Kuplung és Gödör) egymáshoz képest húsz-húsz perces csúszásokkal kezdtek. A három klub közelsége miatt viszont egyáltalán nem volt probléma abból, hogy a Walter Schnitzelssont pont a Coals elé tették. Sajnos viszont ami a Coalsnál nem, az náluk már egyértelműen gondot jelentett, a Gödör nagyobb nézőterén szinte elveszett az a nagyjából harminc ember, aki a kíváncsi volt a koncertre. Pedig egy ilyen lendületes zenét játszó zenekarnak mindenképpen szüksége lenne egy fogékony közönségre ahhoz, hogy jó bulit tudjon csinálni, így viszont az érdektelenségbe ütköző pörgés kicsit visszás volt, amit csak tetézett, hogy valaki a keverőpultban úgy feltekerte a hangerőt, hogy a hangszerek időnként egy közös zajtengerré mosódtak össze. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy egy rendes közönség előtt, mondjuk egy hagyományos fesztiválon a szlovák zenekar kiváló koncertet tudna adni.
Gustave Tiger
Ugyanúgy a Gödörben lépett fel a BUSH egyik hazai szereplője, a Gustave Tiger is, ami jobban tör előre az utóbbi időben, mint ahogy a kínai gazdaság tette a nyolcvanas években. Tavaly például az SXSW-re is eljutottak, meg hát magyar zenekarról van szó, így nem meglepő módon erre a koncertre többen is voltak kíváncsiak, mint a Walter Schnitzelssonra. A hangosítás viszont megmaradt pont ugyanolyannak, mint korábban, ez pedig egészen furcsává tette a fellépést. A zenekar art punkja így igazán letaglózó volt, ami nem lehetett rossz annak, aki rendesen bele tudta élni magát, ha viszont tíz lépéssel hátrébb ment, már egy kicsit érthetetlennek tűnhetett neki az egész. Fantázia mindenesetre van ebben a produkcióban, és még ha nekem ez most nem is jött át különösebben, reméljük, hogy az ideutazó százötven külföldi zeneipari vendégből minél többnek igen.
A poszt megjelenését a Nemzeti Kulturális alap és a Cseh Tamás Program támogatta:
