Nem tudom, ki hogy érzékeli ezt, de igazán elkényeztetik a szervezők a magyar stoner közönséget – a nyavalygók által a rockzene dubstepjének is kikiáltott műfaj ezerfelé futó nyúlványai több zenekaron keresztül két éve elég szép szériában mutatják be, hogy melyik zenekar mit szűrt le a kedvenc Black Sabbath-lemezeinek sorozatos újrahallgatásából. Az utóbbi időben fellépett a Shrinebuilder, a Kyuss (ugyebár kétszer), majdnem a Queens Of The Stone Age, a Sleep, a St. Vitus, a műfaj legprosztóbb végét jelentő Red Fang és tegnap borzasztó méltatlan körülmények közt a kánon talán legszélsőségesebb tagja, az Al Cisneros nevével fémjelzett, kaliforniai Om. (A képet innen loptuk, és nem a helyszínen készült.)
Persze, az ember rockkoncertre ne a száját húzni menjen, meg eleve örüljünk, hogy volt, aki bevállalta, hogy egy ilyen, a végletekig vitt szikárságot némileg zavaros spiritualitással ötvöző, legújabb, Advaitic Songs című lemezével kvázi világzenévé avanzsált produkciót elhozzon, de ahogyan a zenekar kedd este a backstage nélküli Dürer Kert-kisteremben színpadra kényszerült állni, az eléggé méltatlan volt. Ramaty, időnként ad hoc jelleggel kikapcsoló hangfalak, esetleges hangosítás, a fénytechnika illetve bármilyen vizuális körítés teljes hiánya, egy teljesen levegőtlen, száz ember fölött húsz perc után katlanként üzemelő teremben.
Ezek a mostoha körülmények az első pillanattól kezdve rányomták a bélyegüket a fellépésre, az eredmény pedig egy többé-kevésbé végig kellemetlen koncert lett, és a fájdalmas igazság az, hogy ezek a dalok a megfelelő körítés nélkül, szimpla koncertként szinte egyáltalán nem működtek. A lemezen is hosszadalmas, ráérősen kibontott, de alapvetően monoton témák így, egy helyben álldogálva sajnos egész egyszerűen unalmasnak hatnak, és két-három tízperces szám után már a dobos bravúros megoldásai és látványos játéka sem képesek lekötni az embert, arról elképzelésem sincs, hogy akit teljesen jogosan még ez sem tud lekötni, az mit élvezhetett a koncerten. Abba pedig, hogy milyen hangulatfokozókkal kellett volna a közönségnek magának gondoskodnia a szettingről, szinten aluli vita okán nem szeretnék belebonyolódni, ez ugyanis nem így működik, azt otthon is lehet.
A maga elhanyagoltságával a műfaj egyik legkarakteresebb figurája, egyben Uncle Festerre hajazó (hajazó!) Al Cisneros a júniusi Sleep-koncerthez képest sokkal enerváltabb közreműködésén az egyébként jó számok rossz összeállítása sem segített sokat. A maga sajátos ideáinak és összetett spirituális témáinak boncolgatásában hasznos lehetett volna, ha érteni lehet valamit az egy-pont-nullás énekhangból, illetve ha nem a kétforintos szintihangok helyettesítik a vonósokat, és ha több dramaturgia kerül az előadásba az egyébként kiváló torzulásokkal, ha már egyszer nagyjából ennyit tud kilengeni a skála.
Egy kézen meg sem számolható indokkal volt ez az este borzasztó szomorú, még akkor is, ha az OM hiánypótló, és a kompromisszummentességével lemezen iránymutató zenekar. Kedden ugyanis sok kompromisszumnak futottak alá, ezzel az érdekes helyzettel pedig nem csak a zenekar, de a bizakodó közönség sem járt jól.
