Hirdetés

„Senki sem gyógyul ki a gyerekkorából” – Elolvastuk a Zerocalcare: Torokszorítósdi című képregénykötetet

Nem is feltétlenül gondolnánk, hogy az olasz lét(érzés) a ’80-as évek végétől a kétezresig ennyire hasonló lehet a miénkhez. Diákszemmel ezek szerint mindenképp. Mi több, ki is tágíthatjuk a huszadik század második felére, mert ami a Torokszorítósdiból átjön, azt szépen ráteríthetjük panorámaposzterként a teljes korszakra. Na jó, ennél tovább már ne menjünk első körben, mert könnyen szem elől veszíthetjük a lényeget: élvezettel és nagy rácsodálkozással falni néhány iskolás humoros és drámai kalandjait.

Michele Rech képregényszerző művészneve a Zerocalcare (nulla vízkövet jelent), amit egy tévéreklám sugallt, épp amikor gyorsan kellett nicknevet kitalálnia. Ebből még nem feltétlenül következne, hogy képregényes zseniről beszélünk, de már most lelkendeznem kell: a Torokszorítósdiból ítélve nem véletlen, hogy százezres példányszámokban fogynak otthon a kötetei, így egy reményünk lehet magyar olvasóként, hogy lesz annyira sikeres a frissen alakult Nimue kiadó ezen első megjelenése, hogy továbbiak követhessék. Mármint nyilvánvalóan vannak még egyéb remek kiadási ötleteik, de ettől az olasz fickótól gyakorlatilag minden jöhet.

A kötet elején a szerző bevallja, hogy nagy részben saját élmények ihlették a kalandokat és általában is az egész eseménysort, de nem lennék meglepve, ha teljes egészében. A fő szálat három barát egyszerre hétköznapi és kissé szokatlan kalandjai szolgáltatják egy erdő szélén tanyázó suliban. Bizonyos vonatkozásiban azt a letűnt, analóg, (közel sem) békebeli kort idézi meg sokunkban, ami csordultig volt pakolva kiközösítésekkel, megalázásokkal és árulásokkal, csupa olyasmivel, amiken át kellett menni gyerekként és kamaszként. Ha akartuk, ha nem. Ha szigorú számadással mennénk végig a történeten kalandmennyiségileg, nem is kapnánk nagy számot, de ez szemernyit sem számít, mivel a kibontakoztatásuk és aprólékos részletezésük parádés. Rech tehetségét dicséri, hogy a néha lépésenkénti végigvezetések sosem fulladnak unalomba, például a kifejező és profin karikírozó rajzok révén, ami ügyesen egyensúlyoz az árnyaltság és a vaskosság közt. Aztán ott vannak a remek dialógusok, de lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni, egyszerűen nem találni egyetlen fals hangot sem (a legjobb dumákat a főhős tapló haverja kapta). A kalandok utólagos elmesélésekor általában is a vicces előadás a leghatékonyabb, a hallgató figyelmét könnyű így felkelteni, és a humor a legnehezebb periódusokon is átsegíti az embert. Még ilyen esetben is, ahol az egész történet fókuszpontjában egy árulás áll, ami nemcsak az elkövető és barátai, de egy vétlen szereplő egész életére is komolyan kihat. Valójában minden efelé tart, és aztán ebből burjánzik tovább. Persze akár le is ágazhatna gyorsabb megnyugvást hozó irányokba, ha a bűnös ezt időben felvállalná, és akkor egészen másképp alakulna minden; igaz, akkor messze nem lenne ennyire szellemes. És nem is ez lenne a címe.

Felnövéstörténet sokféle van, képregényben is, mostanában sorra jönnek ki effélék, eddig számomra a komolyra hangszerelt és lexikonméretű Blankets vitte a pálmát, de a Torokszorítósdi most letaszította a trónról. Egyrészt a történések élét cseppet sem tompító humoránál fogva is, aminek jelentős hányadát dicséretes módon a kendőzetlen önirónia teszi ki, másrészt hemzseg az olyan popkult utalásoktól, amik jó része bennünket se került el: nyilvánvaló például a Darth Vaderezés, aztán a nyakra tekeredő lovecrafti polipkar, a Super Mario-korabeli játékok, a nálunk is sokat idézett Amarcord film világa, és persze a főhősnek erőt adó grunge, indie, punk és hardcore ikonok: Joe Strummer, Kurt Cobain, Agnostic Front, Oasis és Green Day. Őket a főhős időnként konkrétan meg is szólítja valamilyen mentő ötletért, de legalábbis erkölcsi támogatásért.

Az egészet meghatározó főtengely mellett három nagyobb időegységben zajlanak a kalandok, kisiskolásként, amikor is valójában a leglényegesebb dolgok mind megesnek, aztán a tinédzserkor másféle útvesztőiben, de igazából ekkorra sem sikerül a szereplőknek bármennyire is felnőniük, sőt még harmincéves korukra sem, ahogy kajánul végigélvezhetjük a gyerekkori helyszínekre való visszatérés etapjában. De ez így jó, mármint nekünk olvasóknak biztosan, a korábbiak után hogyan is tudnánk azonosulni például befutott menedzserekkel, és jó szívvel elfogadni ilyen lezárást? A régi osztály egyik tagja sokszorosát is keresi, mint a többiek – akik bolti eladók lettek, fogadásokból élnek, meg unalmas szakszövegek fordításából –, de hát ő soha nem is volt a banda tagja. Viszont kerekedik azért némi hepiend is végül, a fő konfliktus feloldást nyer, de valamilyen csoda révén még ettől sem futunk aránytévesztésbe.

Nem tudom, hogy lenne-e ilyen hatásos, ha egészen másfajta kultúrkör adná a képregény szövetét, mert már az félsiker, amikor például az árulás következményeként a sötét oldalra való áteséskor Vader, Jaffar és az Alien xenomorfja fogadja „Isten hozott” molinó alatt kurjongatva az érintettet, meg hogy szobájának falát az említett zenekarok poszterei díszítik. A Torokszorítósdi tehát bruttó remeklés, soha rosszabb felütést egy új képregénykiadótól. És még egyszer: bármit és mindent Zerocalcare-től.

Beleolvasó

További információk

Rendelés

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
912FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés