Valószínű, hogy a Khemmis egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy ki mit vár el tőlük. Ezért lehet az, hogy bár kifejezetten a doomból indultak, majd a legutóbbi lemezükön ezt felgyorsították a lovaglós heavy metallal, hogy ezt gyakorlatilag teljesen elhagyva, újra a doom felé menjenek el. Nem mintha a 2018-as Desolation gyenge lett volna, mert a zenekar tehetsége ott is kiütközött, de a tavaly megjelent Deceiver lehet az ő legfontosabb lemezük, a hivatkozási pontjuk.
Olyan dalokat írtak erre a lemezre, amibe első hallásra bele lehet kapaszkodni, nem kell emésztgetni. Bár korábban sem vették fél vállról a vokális munkát, de most még nagyobb hangsúlyt helyeztek rá. Refrénszerű refrének vannak, sok díszítéssel, sok éneksávval, és maguk a dallamok is nagyon fogósak. Az pedig külön öröm, hogy egy doom irányultságú zenekarban nem Ozzy-copy éneklés van.
A hangszeres oldal is rendkívül erős. Az ezredforduló death/doom zenéiből merít a legtöbbet, de annál jóval emberközelibb módon. A zene hömpölyög, visz magával, de mégsem telepszik rá az emberre, és még különösen kiugró, kilógó dallal sem lepi meg az embert, egységesen kimagasló a lemez.
Egyedül a kissé steril hangzás nem ül annyira, főleg a dob hat természetellenesen, de ettől függetlenül a Deceiver a nyitottabb metálrajongóknak nagyon-nagyon ajánlott. A múlt évben, ha nagyobb év lemeze listát csináltunk volna itt a Lángolónál, akkor tuti rajta lett volna.
A teljes lemez:
