Hirdetés
Hirdetés

Sátán, nem sátán

1349 – Demonoir
(Indie)

Nem sokat tökölt új lemezének felvételével az 1349. Csaknem egy évvel az előző, sokat kritizált Revelations Of The Black Flame után itt a norvég black metálosok új lemeze, aminek limitált kiadásán olyan zenekarok feldolgozásai találhatók, mint a Morbid Angel, az Exodus, illetve a Bauhaus. Ezekről most nem, de a sima lemezről most ketten is elmondják a véleményüket.

Tegyük fel, hogy minden héten ugyanoda utazunk vonattal. Ha kitekintünk az ablakából ismerős tájakat látunk elsuhanni a szemünk előtt. Minden egyforma és állandó, kivéve az emberek, akik kicsiny pontként tesznek-vesznek, tartanak valahova. A jól bejáratott (egyszerűség kedvéért most csak black) metal együttesek újabb albumai is ilyenek: ismerős a név, tudjuk, hogy mit várhatunk tőlük nagyjából, de mégis ott van egy apró bizonytalanság, hogy hátha valami mást, újat hoznak, meghökkentővel szembesítenek minket a monoton napjaink során.

A norvég pestisjárvány időpontjáról elnevezett (1349-ben majd az egész országot elpusztította) zenekar afféle félkarú szupergoup, olyanok ők, mint a Keep Of Kalessin, ahonnan mindenki csak Csihar Attilát ismeri és vele azonosítja a bandát, pedig csak egy EP-n szerepelt. Itt a megtévesztés kitüntető címét Frost dobos érdemli ki, a Satyriconból, a többiekről elég annyit tudnunk, hogy norvégok és black metalosak. Ötödik albumuk ez a sorban, amelyen nagy változtatásra most sem lehet számítani. Zaj, sebesség, unalom.

A lemez egyetlen pozitívuma, hogy kistacskókat simán maguk mellé állít ez a technikás, ultrasebes és intenzív black metal kirohanás, hisz mégis mi lenne ennél black metalabb?

Meg is mondom: az, ha hangulata is lenne, illetve az a hatás, miszerint a megtriplázott Frost által szuperszonikusan romboló sebességgel vágtázó album némi kapaszkodót vagy erőt is hozna magával. Ilyen technikás black metalra fogalmam sincs miért van szükség (azt leszámítva, hogy biztos nagy élmény 50 riffet 200bpm-es sebességgel eljátszani egy-egy dalban), merthogy önnön korlátaiból fakadóan mindegyik szám ugyanolyan, csak máshonnan kezdődik a csépelés. Bárhol nyugodtan beletekerhetünk az albumba, ugyanazt fogjuk hallani, kivéve, ha a rendkívül ötlettelen ‘ambient’-es átkötő számokat sikerül kifognunk. Némely számban olyan mértékben disszonáns a számhoz illesztett sampler használata, mintha nem is tartozna oda. Nemhogy hozzáadna bármit is, inkább csak elvesz belőle. Ahogyan az énekes szürke kántálása is néhol (pont a zene maximumra járatott sebessége miatt) abszolút feleslegessé és zavaróvá válik.

Ülünk tehát egy modern TGV-n, amiből semmi kedvünk kitekinteni, csak minél előbb leszállni. Nem érdemes a részleteket keresni, mert nincs se jó, se rossz.
(Szöveg: Gnosis; pontszám: 1349/666 ~ 2 az ötből)

„Na ez a black metal, faszfejek!” Ha nagyon karakán lennék, itt véget is érne az írás, de annyira nem vagyok az, mint szeretnék, megindokolom tehát pár mondatban.

Black metalt játszani nagyon szar dolog. Az átlag zenehallgató képtelen megkülönböztetni a Burzumot a Mayhemtől vagy a Dodheimsgardtól, mivel ez a fajta zene számára értelmezhetetlen és értékelhetetlen zajhalmaz, ugyanakkor a stílus-meghatározás hallatán azonnal sorolja az összes kötelező közhelyet, mint templomgyújtogatás, pandamaci-festés meg hasonló baromságok. (Ahogy minden társaságban akad valaki, aki a villany leoltásakor elüvölti magát, hogy szabad a csók!) Akik viszont azt gondolják magukról, hogy értik és ismerik a stílust, gyakran úgy viselkednek, mint valami gittegylet tagjai, ahol elvárásoknak KELL megfelelni, tehát az olyan zenekar, aki nem a kilencvenes évek első felének alaplemezeit írja újra, hiteltelen pózoló, akinek minimum meg kell halnia.

Az 1349 tavaly megjelent, lassú, ambient számokkal tarkított Revelations Of The Black Flame albumának hallatán az ortodox blackerek ismét találtak egy újabb csapatot, akit le lehetett árulózni. Ennek ellenére nem hinném, a norvég zenekar figyelembe vett volna bármilyen külső nézőpontot a friss anyag megírásakor. Mindössze annyi változott, hogy a korábbi anyagokra jellemző ultragyors cséphadarásból most jóval több van, mint a tavalyi lemezen (a dobos Frost valószínűleg a pergőütések alapján kapja a gázsit), az ambient számokat meg átvezetéseknek álcázták.

A lemezen hat darab, átlagban hat-hét perc körüli hagyományos értelemben vett dal van, embertelen dobolással, hol alapvetőbb, hol alaposan megtekert gitártémákkal, erre károgja rá az énekes a nyilvánvalóan pozitív, életigenlő gondolatokkal teli mondanivalót. A már említett ambient tételekből hét darab található, ezek a lemez hangulatát hivatottak erősíteni.

Hangulat pedig van bőven, méghozzá abból a fajtából, ami ennek a zenekarnak a sajátja már a korai időktől – rettentően agresszív, rosszindulatúan vicsorító zene ez, amely mellett nevetségessé válnak a myspace-generáció által annyira brutálisnak tartott deathcore bandák. A lusta cikkírók szokása azt mondani, hogy felesleges dalonként kielemezni az anyagot, mégis ezt tenném, mivel aki nem ismeri ezt a fajta zenét, annak tökéletesen érdektelen, hogy például milyen zongorabetéttel zárják le kb. hat perc könyörtelen aprítás után a The Devil in the Desert számot, aki meg ismeri, az majd úgyis eldönti, hogy mit gondol. Ehelyett csak annyit: megjegyezhető refrének, együtténeklős kórusok, szép dallamok és hagyományos dalszerkezetek kedvelőinek nagy ívben elkerülendő, kifejezetten ajánlott viszont akármilyen ámokfutás előtti ráhangolódáshoz, illetve azoknak az őrülteknek, akik kíváncsiak egy ténylegesen extrém, szélsőséges metalbandára, vagy kissé fellengzősebben fogalmazva, a norvég black metal egyik újabb kori alapvetésére.
(Szöveg: nihilak; pontszám: 4,5/5)

Advertisement
Advertisement

Kommentek

[gs-fb-comments]
37,515KedvelőTetszik
2,928KövetőKövetés
1,230FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló