Lehet, hogy a többek közt Fred again.. nevével fémjelzett hétfő tűnt az idei Sziget legerősebb napjának, de a vasárnap végül a fesztivál történetének egyik legemlékezetesebb koncertjét hozta a K-hídon túlra látogatóknak.
Rövid sorbanállás a Jászain, majd könnyed 26 perc a Dunán. A Sziget-hajójárat a fesztiválra jutás messze legkényelmesebb módja, épp elég idő arra, hogy eltervezzük, milyen kitérővel fogunk átjutni a Nagyszínpadtól a Revolut sátorba (amit idén is mindenki következetesen A38-nak hív), és hogy meghallgassuk frissen megismert asztaltársaink beszámolóját az előző éjszakai dj-szettekről. A bejutás nettó két perc, a Global Village-nél megvan a repohár, jöhet az idei első “nagy-Sziget-kör”. A francia One eat One tagjai félig Slipknotnak öltözve hozzák a instrumentális finom elektronikát a The Buzz stage-en, ettől az erős kontraszttól két szám után mégis inkább a Petőfi Színpad felé haladunk tovább, miközben befutnak az első ismerősök, Saya Noé koncertjét már egy kisebb “zeneipari crew”-val nézzük együtt. Ez a magyar zenekaroknak otthont adó színpad a Sziget bejáratától idén a fesztivál másik végébe költözött és a mérete is látványosan kisebb lett a korábbi évekhez képest. Alig néhány dal alatt megtelik a nézőtér, ez a koncert már minket is abszolút fesztiválra hangol, csak azért állunk tovább, mert meghalljuk, ahogy Becky Hill belekezd a Chase & Statusszal közösen írt Disconnect első soraiba a Nagyszínpadon. Lendületes power-pop-ot kapunk az angol énekesnőtől, aki egy ponton “Becky fuckin’ Hill-ként” hivatkozik magára, a koncert végén pedig a Szigetre, mint “a világ legnagyobb fesztiváljára”, és neki ezen a ponton tényleg elhisszük, hogy örül, hogy a Nagyszínpadon lép fel. Remek, karakteres énekhangja mellé egyedül a teljes zenekaros felállás hiányzik, a fúvósok és vonósok játéka csak kiegészíti a HD-ről érkező szinte teljes alapokat.
A Nagyszínpad következő fellépője már az a Janelle Monáe, aki az idei line-up egyik legkülönlegesebb színfoltja. Karrierje kezdetén az Outkast egyik fele, Big Boi ajánlott neki lemezszerződést, majd P. Diddy próbálta saját lemezcégénél beszorítani az r&b kategóriába, ami már akkor is szűknek bizonyult a számára. Prince volt a mentora – írtak is közösen dalt – a nagyközönséggel mégis inkább filmszerepei ismertették meg. (Láthattuk a Tőrbe ejtve és A számolás joga című filmekben is.) Tavalyi, The Age of Pleasure címre keresztelt lemezével találta meg igazán a saját, egyedi hangzását, a reggae, az afrobeat és az r&b végtelenül szórakoztató keverékét. Európai turnéjának (ahol tíz alkalommal a Coldplay bemelegítőjeként lépett fel) utolsó állomása volt a budapesti, egyben első magyarországi fellépése. Ettől a koncerttől maximálisan azt kapta a Sziget közönsége, amire előzetesen számított, egy extravagáns jelmezekkel és szexualitással teli feel-good koncert-színházat, ahol a főszereplő előbb tetőtől talpig “virágba borult”, a Champagne Shit alatt pezsgőt locsolt, majd tisztelgett Michael Jackson, a Queen és mentora Prince hagyatéka előtt is. Hála a remek fúvósszekciónak, gyakran hamisítatlan New Orleans-i karnevál hangulat uralkodott a színpadon, a koncert egyes részeit fejezetcímek vezették fel a led-falon, és Janelle külön üzent az LMBTQ+ közösségnek is.
A fesztivál merch-store pont útba esett Fontaines D.C-re menet, és a még augusztusban új albummal (Romance) jelentkező írek pedig egy remek koncerttel szinte teljesen megtöltötték a Sziget második számú helyszínét. Mikor kicsivel negyed tíz után elindultunk a Nagyszínpad felé, Sam Smith-től egy átlagos pop-koncertnél semmi többre nem számítottunk, de ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna.
Az I’m Not The Only One alatt érkeztünk meg a tömegbe, és az együtt éneklő emberek hangulata azonnal beszippantott bennünket is. Ami pedig ezután következett, az az egyik legprofibb, legjobban felépített, legőszintbb és leglélekmelengetőbb koncert volt, amit az elmúlt évtizedekben láttam. Objektíven nem lehet kijelenteni egy koncertről, hogy “az volt minden idők legjobb Sziget koncertje.” Egyfelől mindenkinek megvannak a saját, szubjektív favoritjai – az enyém például a francia Hocus Pocus 2008-as fellépése – , másfelől vannak produkciók, akiktől eleve rengeteget várunk, és aztán igazolják is ezeket a magas elvárásokat, mint például a Khruangbin, a Jungle, Stromae vagy Masego tették az elmúlt években. Emellett akadnak kisebb, akár véletlenül elkapott meglepetések, mint az itthon alig ismert német rapsztár Marteria koncertje néhány éve, profi zenekarával és épített díszleteivel. És akkor van egy harmadik, egyedi kategória, a Sam Smith-koncert, az elemi erejű meglepetés!
Nem gondoltam, hogy bárki meg tudja szorítani Lenny Kravitzet ezen a nyáron a szuggesztív frontember kategóriában, de az a varázslat, amit Sam elkövetett fantasztikus zenekara élén, az ugyanabba az elit ligába tartozik. Azon túl, hogy az utolsó percig tökéletesen énekelt, igazi show-val érkezett és végig óriási hatással volt az érzelmeinkre. Fesztiválszervezők, zenészek és sokat látott rutinos koncertlátogatók ugráltak egymás nyakába számonként, sokszor potyogó könnyekkel, hogy “ezt nem hiszem el, ez csodálatos, ez elképesztő”, és velük együtt nem hittem el én sem. Míg a Janelle Monáe koncertet végig jegyzeteltem a telefonomba, addig Sam Smith koncertje alatt lehetetlen volt nem a színpadra figyelni minden egyes pillanatban, és ez a produkció végül újraírta nemcsak a Sziget beszámolómat, hanem a legnagyobb koncertélményeim listáját is.
