Z. a legrégebbi barátom. Egy környéken nőttünk fel, ugyanazon a téren játszottunk, majd ugyanazokat a kazikat hallgattuk kissrácokként. A ’90-es évek vége felé zsivány kölyöknek lenni, egyet jelentett azzal, hogy a TV-ben látott gengszterekhez akartunk hasonlítani. Panelek közt lógtunk bő ruhákban, és a walkmanen nyúztuk a Jégre teszleket meg a Helldoradót. Aztán felnőttünk kicsit, szétszéledtünk, később Z. és én véletlenül lettünk osztálytársak a középsuliban, együtt zenéltünk a kamaszéveinkben és rengeteget buliztunk közös társaságokban. Az ilyen barátságok – jobb esetben – már megmaradnak. Vatos Locos mindhalálig. Két olyan hazai együttes van, akik végigkísérték a barátságunkat, mi pedig az ő karrierjüket. Szinte rituálé, hogy máig minden évben, ha tehetjük, legalább egyszer elmegyünk egy Junkies- és egy Kartel-koncertre. A legkülönbözőbb méretű helyszíneken láttuk már ezt a két csapatot a legkülönbözőbb méretű közönségek előtt fellépni, különböző felállásokban, hol jobb, hol pedig rosszabb formában. Persze, nincs ezzel baj, egy 30 éves pályán akadnak emelkedők és lejtők is.
Emlékszem, ‘99-ben minden a Ganxsta Zolee és a Kartelről szólt. Mikor Ganxsta napot tartott a Z+, a magyar zenetévé villogott a képernyőn minden kis- és nagysrác szobájában. Vártuk a menő klipeket, interjúkat, vártuk, kinek szólnak be legközelebb, milyen balhé lesz a Rosszfiúk körül. Vártuk, hogy a hokimezeket csizmára és kalapra cserélő vadkeleti antihősök legközelebb, milyen gúnyába bújnak majd. Szinte elképzelhetetlen ma már, hogy egy magyar zenekar kiadója arra áldozzon, hogy egyetlen videó miatt a teljes csapatot és stábot kireptesse az USA-ba, hogy azok aztán díszletek között forgassanak, de a ‘Jó, a Rossz és a Kartel’ miatt akkoriban még ezt is megtették. A népek meg kajálták. Aranylemez, Arany Zsiráf, arany fog. Meg platina. Menő volt idézni a csúnya szavakat, de a kisípolt, vagy trágárságok nélkül újra-felvett dalok még azokban a háztartásokban is szólhattak, ahol a szülők a figyelmeztető matricák miatt megtiltották a Kartel hallgatását. A csapat ekkoriban töltötte meg a Pecsát, valamint tízezrek előtt léptek fel a Sziget nagyszínpadán is. Aztán jött az internet, nem néztünk már TV-t, fel is nőttünk és már sem cowboy-ok, sem gengszterek nem akartunk lenni.
2009 körül a Fényes Ösvény kísérőzenekarral kiegészült Kartel egy belvárosi pubban lépett fel. A – mondhatni – családias hangulatú bulin alig egy tucatnyi közönség gyűlt össze, akik úgy két méterre állva a csapattól figyelhették a gördülékenynek nem nevezhető beállást, a hangmérnökkel idegesen élcelődő Ganxsta Zoleet és közelről láthatták az ő unott-kiégett karteljét. Z. és én úgy éreztük, egykori sztárjaink szinte megalázó körülmények közé estek vissza. Persze, jó kis házibulit csináltak nekünk, de már a fene se gondolta volna akkor, hogy ez a csapat egyszer még a Budapest Sportarénában fog telt házas, jubileumi koncertet adni. Valamikor ekkortájt érezhette a főnök is, hogy ez így nem mehet tovább, de aztán a fájdalmas tagcserékkel (és elbocsátásokkal) járó változások a ’10-es évek alatt új lendületbe hozták a Kartelt. Az új sorlemezek, a nosztalgikus lemez-végigjátszó koncertek, a visszatérő Lory B, majd Siska Finuccsi érkezése, mind hozzátettek ahhoz, hogy újra felkerültek a klubok és fesztiválok színpadaira, mint fontos, megbízható élő produkció.
Van az a mondás, hogy Zoleet még a Náncsi néni is ismeri a zsákfalu végében, de a rádiókból sosem szól Kartel. Ahogy Krúbi megénekelte, „Ganxsta Zolee tehet mindenről“. Döglégy az a figura, akit hívnak, ha valahova egy rosszarcú karakterre van szükség. Ebben az országban, mindenki tudja, ki az a Ganxsta. Mégis meglepett, amikor tavaly januárban, egy épphogy telt házas A38 bulin bejelentették, hogy – a fiatal generáció által elindított trendet követve… mármint, Zoleet ismerve, inkább a kis csíráknak megmutatva, ki is a fasza gyerek, – ők is arénakoncertet fognak adni. Hitetlenül álltam a hír hallatán. Bár nem gondoltam, hogy ez a csapat valaha is visszamondaná az eseményt, mint tette azt Kozsó, – feltehetően a rosszul fogyó jegyek… mármint, technikai okok miatt, – de mivel külföldi zenekarokat is láttam már felezett arénában játszani, így nagyjából ezt a trükköt véltem sejteni a háttérben. De az elmúlt hetekben sorra érkeztek a hírek, hogy előbb az álló, majd az ülőhelyek is elfogytak, új szektorokat nyitottak és mintha hirtelen, mindenki, aki valaha vagy sosem még, most látni szeretné a Kartelt, akik az aktuális felállást az összes korábbi taggal kiegészülve készülnek életük show-jára.
Az Aréna felé igyekezve, azon viccelődtünk, hogy ha valaki látja, de nem tudja, milyen eseményre készül bejutni ez a tömeg, talán hamarabb tippelné, hogy meccsre, mint koncertre. A fagyos időben is érezni lehetett a tesztoszteronszagot. A kapuknál azért mindenki kipakolta a fegyvereit. Hatalmas tömeg gyűlt össze, a férfimosdóknál és a pultoknál kígyóztak a sorok. Essem és Curtis bemelegítéséről nagyrészt lemaradtunk, de amit láttunk, az alapján egy old school rapműsorral álltak színpadra. Aztán minden allűr és késés nélkül, nyolc harminckor meg is szólalt a Kartel introja. Az első néhány dalnál úgy éreztük, lehetne hangosabb a koncert, de aztán vagy megszoktuk, vagy a színpadon egyre növekvő fellépők és az egyre jobb dalok miatt helyreállt a rend. A jelenlegi felállás nyomott pár számot, majd elkezdték színpadra szólítani a régi tagokat. Először jött Steve, a Halott Mikrofon integetni, majd a zöldből tisztes fehérre őszült OJ Sámson, aki olyan energiával nyomta le az OJ Bondot, hogy szinte érthetetlen, miért nem lép fel szólóban. A jungle-ös drum’n’bass-be hajló duett az este egyik fénypontja volt. Dopeman az első klipes szólódalával, az ‘Indul a menet’-tel vonult be, ami nagyon menő volt, aztán a ‘Magyar Nemzeti Hiphopot Alapítvány’ kuratóriumi médiahekkjének elnöke olyan keményen nyomta a pszichopata rapet a ‘Bérgyilkosok’-ban, hogy attól mindenki megőrült egy kicsit az Arénában. Jó volt, hogy nem csak a slágereket vették elő, hiszen pontosan tudták, hogy a Jégre Teszlek-Helldorado érából bármelyik B-oldalas számot is pont ugyanúgy fogja mindenki kívülről fújni, mint a már sokat játszott opuszokat. A legnagyobb ováció talán Lory B-t fogadta. Hiába változtatta meg a régi szövegeit a mai filozófiájára rímelőnek, hiába maradtak el a káromkodások, hiába lett a „szart sem ér az élet“-ből valami „jajj, de jó az élet“ szerűség, a rajongók szemében, máig ő a legnagyobb. Érdekesség, hogy Döglégy, mintha időnként el is tűnt volna a színpadról, átadva a helyet a többi MC-nek. A Kartelnek mindig szüksége volt egy olyan másodpilótára, mint Lory, Dope vagy éppen Siska, akik önállóan is működnek, akik tényleg onnan jöttek, ahová ezek a dalok készültek, aki nagybetűs Rapperek és nem rockerekből avanzsálódtak MC-kké. Persze, a régóta kitartó Big Daddy L. is megkapta a saját blokkját. A Mexico Kid/Vato Loco/Mitiszol latin hármasa jól működött, de kár volt, hogy a háttérben végig Lacáról mutatták ugyanazt a három snittet, ahogy sombrero kalapban és ponchóban áll egy szék mellett. A csapat nagyon kitett magáért, a zenészek remekül idézték meg az ismert beateket, de a vizuál sajnos az egész buli alatt hagyott némi kivetnivalót maga után. Egy ekkora stadionban bizonyos távolságból az ember el sem tudja döntetni, ki-kicsoda a színpadon, de a kivetítőn sokszor inkább mutattak egy AI-generált cowboyt, mintsem azt, ami a színpadon történik.
Az egykori és jelenlegi Kartel tagokon kívül néhány vendég is megfordult a színpadon. Hatalmas üdvrivalgás közepette adta elő Janklovics Péter és Csőre Gábor a ‘Ki a fasza gyerek?’ verses változatát, Szasza is beugrott néhány verzére, ahogy a Döglégy által mentorált Lekvárherceg is tiszteletét tette, a ‘Route 66’-ben pedig Vitáris Iván nemcsak helyettesítette Nagy Edmondot, de olyat énekelt, hogy az a néhány perc a koncert egyik csúcsa lett. Ganxsta lánya, Zana Zoé bájosan gitározott a ‘Néhány jó dolog’-ban, Big Daddy fia, Kalmár Boti pedig végigbillentyűzte az egész bulit. Volt dj, voltak fúvósok, még Orsit is megidézték, hogy a rádiókban valaha legtöbbet játszott Döglégy verzét is előadják. Talán a Gyilkosság Rt. kivételével minden, még a legújabb lemezekről is voltak számok, a Kartel valóban 30 évet sűrített ebbe a két órába. Ganxsta meg hiába mindjárt 60, egyre jobban áll neki ez a Danny Trejo-sodás, ez a Lemmy-vé öregedés, és úgy érzem, addig hadonászik majd macsétával a színpadon, amíg le nem kísérik onnan.
Z. és én hazafelé már jobban siettünk, mint régen, már nem aftereztünk és nem keltünk ma másnappal, de a barátság és a Kartel örök. Vatos Locos mindhalálig.