Eredetileg azt a címet akartam adni ennek a Roger Waters-beszámolónak, hogy „Az egész világ megbaszhatja”, de aztán külső sugallatra jött a találó Üllői úti fuck, amit loptam is gyorsan.
De hogy miért ez a trágárság? Mert a vasárnap esti, MVM Dome-os Roger Waters-koncerten állítom, hogy a fuck volt a leggyakrabban elhangzott szó. Már eleve így indult: ötpercenként bemondták, hogy hamarosan kezdődik a koncert, majd amikor ténylegesen elkezdődött, mindenkit megkértek, hogy kapcsolja ki a telefonját, majd jött egy olyan mondat, hogy:
If you’re one of those „I love Pink Floyd, but i can’t stand Roger’s politics” people, you might do well to fuck off to the bar right now.
Magyarul, ha szereted a Pink Floyd zenéjét, de nem bírod Roger Waters politikáját, akkor húzz a faszba. És maradtunk is nagyjából ebben a hangnemben végig.
Merthogy Roger Waters tényleg mindenkit elküldött a francba. Vagyis nagyjából mindenkit, mert a korábbiakkal ellentétben valahogyan most a politikusok közül csak az amerikai elnököket szidta képpel, felróva nekik, hogy mennyi ember halála szárad a lelkükön. Ronald Reagannel indult, majd jött Barack Obama, Donald Trump és Joe Biden, bár utóbbi csak annyit kapott, hogy „még csak most kezdte”. Természetesen megkapta a kapitalizmus és a fasizmus is a magáét, meg mindenki, aki háborút akar béke helyett. Orbán Viktor is szóba került, de míg korábbi koncerteken odakerült Putyin, Erogan és Trump mellé, most csak annyit mondott Waters, hogy igazán közvetíthetne a nagyhatalmak között, hogy ne legyen nukleáris háború.
Amúgy meg kiállt mindenki mellett, aki az emberi életet helyezi előtérbe, kiállt a nők mellett, a transz emberek mellett, a palesztinok mellett, a nem fehérek mellett, kiállt a meggyilkolt George Floyd és a többi rendőri áldozat mellett, mondván, egyetlen bűnük a másfajta bőrszín volt. Itt a legerősebb kiállás a bennszülöttek melletti volt, komplett videót vetített, ahogy az indiánok megvédik a földjüket.
És hát mivel ez hivatalosan az első búcsúturné, így kaptunk visszaemlékezést a fiatalkorából is, ami amúgy elég felemásra sikerült. A Pink Floyd korai felállásból nézhettünk képeket, videókat, azokból az időkből, amikor még Syd Barrett volt a frontember. A kiírt történet is Barrettről szólt, nem említve más Pink Floyd-tagot, az általa nagyon, és frissen utált David Gilmour Pink Floyd-gitáros-énekest pedig még annyira sem, hogy akár közös zenekari képen megjelenjen. Ennek ellenére persze egy olyan dalt sem hangzott el, amihez Barrettnek lett volna köze, a Wish You Were Here-rel és a Shine On You Crazy Diamonddal tudta le ezt a tiszteletadást (az 1975-ben megjelent lemez felvétele alatt Barrett váratlanul felbukkant a stúdióban, így a zenekar szerint azon az albumon ott van az alapító-frontember szelleme, utóbbi dalt pedig neki írták).
A sok propaganda, fura visszaemlékezés mellett volt zene is természetesen. Ami hát mi más lehetett volna, mint egy Pink Floyd-est, némi szólószerzeménnyel kiegészítve, köztük a The Bar című, stúdiófelvételen még meg nem jelent dallal, amit kétszer is elővezetett a koncerten. A dalösszeállításban, zenélésben egyébként hiba nem volt, hiába 79 éves Waters, ami ugyan meglátszik rajta, de szeretnék én 79 évesen ilyen fitt lenni, még ha nem is az a fel-le szaladgálós zene, amit Waters játszik. Persze ehhez kellett a többi zenész is, akik tökéletesen tolták le az estét, de ilyen szinten ezen már nem kell csodálkozni.
Csodálkozni a látványon lehetett, ugyanis a színpad a csarnok közepén volt, két egymást keresztező vonalban, rajta egy szintén ilyen elrendezésű vetítővel, ami a nyitószám alatt még le volt eresztve, majd a második dal alatt felment a helyére, és onnan ömlött ránk Waters minden gondolata. Kétségkívül impozáns volt, ahogy az is, amikor lézerekkel idézték meg a The Dark Side Of The Moon prizmás borítóját. A gigantikus látvány mindig is Waters koncertjeinek a szerves része volt, és most is voltak megszokott dolgok, mint a repülő birka és vörösen világító szemű repülő disznó, meg a vetítésben is volt ismétlés a korábbi turnékról másolva. Az persze kérdés, hogy a magasabban ülő nézők mit láttak Watersből, ha a másik oldalon zenélt (semmit), de ezt némileg pótolták a kivetítővel.
Igazából ez a koncert tökéletes lett volna, ha nem ömlik ránk ez a sok propaganda (talán még több és erőszakosabb is, mint korábban), nem tereli el a figyelmünket a zenéről, meg mondjuk nem kell ilyen sokat olvasni, miközben koncertet nézünk, de valószínűleg ezzel a gondolatmenettel nagyon felidegesíteném Waterst, és még a végén a koncertnyitó mondatot saját magamra is vehetem. Szóval inkább legyen elég annyi, hogy megérte elmenni az MVM Dome-ba ezen a vasárnap estén.
