Hirdetés

Muzikális kőgolyók helyett piros baseballsapkák – Az Aerodrome fesztiválon jártunk

Június 16-a komoly dilemmát jelenthetett azok számára, akiknél a lemezgyűjteményben megfér a német gerontorock, a New Orleans-i hurkatöltő fitneszdoom, valamint a piros sapkás nu metal. A Hősök terén ugyanis Klaus Meine irigyelte Kóbor János hajhagymáit, az A38-on a Crowbar hajigálta muzikális kőgolyókkal az egybegyűlteket, a Budapest Parkban pedig három (plusz egy beugró) formáció idézte fel azokat az időket, mikor a súlyos zenék rajongói közül szinte mindenki három számmal nagyobb ruhákat hordott a méreténél. Mivel a Crowbarhoz már vagy háromszor volt szerencsénk, az ingyenes szabadtéri koncert pedig a technikatanár külsejű családapák és a kergetőző gyerekek melegágya, az Aerodrome fesztivál egyértelmű választásnak bizonyult.

A Powerman 5000 szerzeményei annyira karakteresek, mint a regionális tévéken futó tetőcserépreklámok zenéje. Színpadi munkájuknak köszönhetően azonban sikerült elfeledtetniük, hogy ez a sudribunkó groove-okkal telepakolt nu metal annyira lejárt szavatosságú, hogy már-már az ÁNTSZ hatáskörébe tartozik. Az egyébiránt hót’ szimpatikus zenekar tűző napfényben is lelkesen zúzott, Rob Zombie Son Goku-frizurás öccse pedig haverként kezelte a közönséget. Összefont karral abszolvált bólogatáshoz a Powerman laikusok számára is több volt, mint tökéletes. A Megadeth helyett beugró Battlecrosst sem fenyegeti az a veszély, hogy egyszer valaki bíróság elé cibálja őket vérlázító egyediség vádjával. Ezek a thrashes, olykor metalcore-os témákat már többször és többen lőtték el, mint a Kék a szeme című örökbecsűt a kankóvizslási murcifesztiválon. Egyébiránt a fesztivál fellépői körül egyértelműen őket illette a legelőnytelenebb színpadképért járó Arany Shane Embury-díj is. A Kyle „Gumby” Gunther énekest csak harci törpéket idéző szakálla különböztette meg egy biológiaszertár csontvázától, a sárga pólóban feszítő basszeros pedig úgy festett, mint Máris szomszéd Mercyful Fate-rajongó korában. Mentségükre szóljon, hogy igen meggyőzően játszottak, és miközben majd’ meghaltak a színpadon, Gumby, mint főállású önbizalomcsászár többször is megköszönte, hogy senki nem fütyülte ki őket.

Rob Zombie nem az a fajta frontember, aki Thomas farmerben és ELTE-gólyatábor feliratú pólóban áll ki a közönség elé, ugyanakkor a színpadi show sem elhanyagolható elem performanszain. Mindemellett már csak egyénisége is megkövetelte volna, hogy ne világosban kelljen koncerteznie. Ellenben egy Dragula-Superbeast-Living Dead Girl kezdéssel akkor is képes lett volna elfeledtetni a zavaró körülményeket, ha az Agárdi Popstrandon lép fel fecske fürdőnadrágos taták előtt. Showelemként volt keresztre feszített Nosferatut formázó mikrofontartó, farkasemberes-frankensteines-ős-kingkongos háttérdíszlet, és mindehhez négy poszt-apokaliptikus fosztogatónak álcázott zenész, akik ötvenhez közel is huszonévesnek érezték magukat. Rob zenéje otthoni hallgatás közben is arra ösztönzi az embert, hogy fejszével hasogassa fel a parkettát, nos, élőben ezen energia tízszeresét kaptuk az arcunkba. A setlist nem volt ugyan tökéletes, A Diamond Head-féle Am I Evil, valamint a dob és gitárszóló helyett nagyobbat ütött volna a Feel So Numb vagy a Mars Needs Women, de azért a More Human Than Human és a Thunder Kiss ’65 című White Zombie-alapvetésekért nagyon is jár a köszönet. De legfőképpen a Sick Bubblegumért, ahol a „rock, motherfucker” sort a Zombie-dalszövegekből felmentett koncertlátogatók is bátran üvölthették.

A kevésbé béketűrő zenepajtásoknak nem kell különösebben megerőltetni magukat, hogy zsigerből rühelljék a Limp Bizkitet. Tegye fel a kezét, aki szíve szerint nem hányna epét a DJ-pult mögé, ha egy rockdiszkóban 2014-ben felcsendül a Rollin’, a Take A Look Around, vagy a szintén fossá játszott My Generation! Emellé pedig társul egy énekes, aki legrokonszenvesebb megnyilvánulásával is rászolgálna, hogy egy Zaporozsec féltengelyével verjék agyon. Ezen tények (vagy legalábbis tényként kezelendő ismeretek) tekintetében ezen sorok írójának iszonyúan meg kellett emberelnie magát, hogy magára tudja ölteni az objektív szemlélődő szerepét. Márpedig a negatív érzelmek lecsendesítése után nem mondhat mást, mint hogy a Limp Bizkit egy pazar koncertzenekar. A szakállat növesztett Fred Durst új külsejével úgy festett, mint egy jóllakott Kris Kristofferson, de showmanként így is remekelt. Wes Borland groove-jai pedig élőben rohadtul működnek, a tömeg kb. a keverőig ugrált egy emberként. A fent említett slágerek élőben sem voltak kevésbé alkalmasak kínvallatásra, azért a Nookie, a Break Stuff, valamint az időhúzó feldolgozásblokk alatt az ellentábor sem szenvedhetett oly látványosan.

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
877FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló