Hirdetés

Rejtett ajtók – Elolvastuk a Csellengő gyerekek könyvsorozat első három részét

Persze azért csak ezt a hármat, mert ennyi jött ki Seanan McGuire sorozatából egyelőre magyarul a Fumaxnál, de reménykedjünk benne, hogy sikeres lesz hazánkban is, így előbb-utóbb beérjük a kinti kiadásokat (a hetedik könyv 2022 januárjára van datálva). Mivel kisregényekről van szó, laza tördeléssel egy-egy kötet 150 oldal körüli, ez az egyik nézőpontból nem tűnik nagy kunsztnak, azonban mégis: kikerekített történeteket visz végig minden rész remekül felfestett és elmélyített karakterekkel, motivációkkal és világépítéssel. Sava-borsa, hogy a Minden szív kaput nyit című első regényben felfestett univerzumot finoman adagolva szélesíti és mélyíti tovább a többi kötetben, azaz amennyivel többet tudunk meg ennek a portálvilágnak a hátteréről, ugyanannyival szeretnénk még többet.

Az alapfelállás ismerősen csenghet a modern fikciós irodalomból: nem hétköznapinak tűnő gyerekekkel és tinédzserekkel találkozunk egy számukra üzemeltetett iskolában, és a felütésben még abban sem lehetünk biztosak, hogy ez igazából értük van-e vagy a szülőkért/társadalomért, támogatja-e a különcségeket az intézmény, vagy inkább jó polgárokat akar belőlük faragni. De erre hamar választ kapunk, nem árulok el túl sokat azzal, hogy maga a vezető tanár és a segítői is a hozzájuk kerülő gyermekekhez hasonló élményeken mentek át korábban, így a megértés és az értük való munkálkodás biztosított. Persze az sem utolsó szempont, hogy ha mégsem sikerül a fiataloknak a korábban feltárult világokba visszajutniuk, akkor a mi rögvalóságunkba való legoptimálisabb beilleszkedés legalább esélyt kapjon. Ezek a gyerekek ugyanis azért kerülnek ebbe a bentlakásos és hagyományos tantárgyakkal is foglalkozó iskolába, mert valamikor egy csak számukra megnyíló kapunk átslisszoltak valahová egészen máshová, ilyen-olyan varázsvilágokba, amikben szintén emberek élnek a különféle egyéb teremtményekkel együtt, és onnan lökődtek ki – jellemzően létfontosságú okkal. Ez az ok természetesen egy személyre szabott próba: biztosan azt az életet akarja-e választani a gyermek, amit az adott létsík kínál, valamint hogy milyen áldozatot szándékozik meghozni ezért? Rengeteg ilyen párhuzamos világra derül fény egyébként, nem is találkozunk olyan szereplővel a három könyv alatt, akik ugyanabból kerültek volna elő. Van itt kaotikus cukorvilágtól kezdve csendes arisztokráciába lassult holtak síkja, vízbe fúlt ország, tündérföld egyszarvúkkal és kifejezetten horror-birodalom is klasszikus farkasemberekkel és vámpírokkal. A sokféleség és nagy számok mellett csokorba rendezi őket az alaptörvényszerűség, hogy logika vagy oktalanság mentén vezéreltek, de valamiféle kevercs is elképzelhető, sőt, némi átjárhatóság is. Mindezek persze csak a magyarázatokkal is megpakolt kalandok során bontakoznak ki, a sorozat világa bár már az első könyv elején erős kontúrokat kap, az elmélyítés és részletezés folyamatos.

Egyébként, ha azzal kezdtem volna, hogy young-adult könyvről van szó, a való világot a mágikustól leválasztó portál-fantasyról, nyilván sokakat elriasztanék akarva-akaratlanul, így legyen ezen a hangsúly: Seanan McGuire a Csellengő gyerekek sorozatával a számára és számunkra is legüdvözítőbb pozícióba helyezhető a kultúra térképén: már fiatalon érett hangú író. Remekel a karakterábrázolásban, a fejlődéstörténet adagolásában, a viszonyrendszerek ábrázolásában, a történetbonyolításban, és úgy egyáltalán: ismeri az embert kívül-belül. A Mélybe ránt a lápvilág című második kötet első fejezeteiben például a két főhős szüleinek bemutatása, beleértve a házasság és a munka mindennapjainak érzékeltetését és ikergyermekeik nevelésének pergő leírását, kivételes erejű, annak a 20-30 oldalas, regényen belüli „novellának” gyakorlatilag ott a helye a világirodalom legjobbjai közt. Seanan emellett tisztán látja a társadalmi berögzülésektől való mindennemű személyes eltérések, leágazások és párhuzamos létélmények örvénylő kavalkádját is, de mielőtt azt hihetnénk, hogy pusztán a píszi kordivatot lovagolja meg készségesen, próbáljunk meg a politikai felhangokat száműzve szembenézni elsősorban is önmagunkkal, vállalva mindazt, ami visszatükröződik a mélységből. Már persze ha nem földeltük el magunkban végleg oltatlan meszes átjárhatatlansággal összes rejtett oldalunkat: sajátos világlátásunkat, álmainkat, vágyainkat, gyermekkori traumáinkat, jogos gyászainkat, amik a folyamatos elfojtásokból és önfeladásokból erednek. A társadalmi együttélés persze nagyon nehéz játéktér, tele megalkuvásokkal, törésekkel és kikényszerített elengedésekkel, épp ezért jellemzően két főcsapás marad: vagy együtt sodródunk a társadalom által üdvözítőnek tartott úton a többiekkel a napi tetszhalálban, vagy ott a másik lehetőség, amit azért meglepően nagyszámú népesség választ: a menekülés. Ez lehet első ránézésre külső hobbi is, de az még nem feltétlenül írja felül a társadalmi közmegegyezést, tehát a valódi elslisszolás belül zajlik. Ehhez persze már vállalni kell az esetleges megbélyegzést és kiközösítést is. Enyhébb esetben csak valamiféle csodabogárnak nézik az embert, de még elviselik a közelségét, például ha jámbor, de közveszélyesnek is bélyegezhetik, és ha fizikai veszélyt nem is hordoz a többiek szemében, erkölcsit mindenképpen.

Nem egyszerű kérdések ezek, vitatkozik és harcol ellene vagy érte az egész világ; vannak túlkapások pro és kontra, de nem is várható el, hogy a kilendült inga beálljon gyorsan középre, a napi hiriget látva elleszünk még vele egy darabig, történelmi léptékben. Mindenesetre addig is üdvözölnünk érdemes a Seanan McGuire-féle szerzőket, akik okosan, kivételes kvalitású fókuszpásztázással vezetik a témát szórakoztató irányokba. Azt azért nem kerülhetem meg, hogy Seanan nem bírja ki – főleg a második könyvtől –, hogy ne szóljon ki tanítólag az általa legfontosabbnak érzett témáknál az olvasóhoz, mintha nem bízna kellőképpen saját írói tehetségében. Ezek a gyakran zárójeles, népnevelő ráerősítések egyrészt teljesen felesleges és elidegenítő zárványok a regény szövetében, a történetszövés és karakterbonyolítások közben mindezen üzenetek eleve tökéletesen átjönnek, ráadásul az olvasói lendületet ebben a formájukban bosszantóan megtörik. És ha a szerző ragaszkodik is hozzá, hogy külön bemondásokkal erősítsen, az eredeti szerkesztők rávehették volna a finomhangolásra. Tudom, ma már minden ilyesmi érzékeny politikai felhangoktól zajos, és a büntetlen véleményszabadság puszta illúzió.

Annyi részletezést még megengedhetünk magunknak spoilermentesen, hogy míg az első könyv krimiszerű izgalmai csak az iskolában zajlanak, ahol az elveszett világokba való visszajutásért küzd mindenki, beleértve a vezető tanár nénit is, addig a második regény az elsőben megismert ikerpár előzményhistóriája (ami sokkal inkább klasszikus rémtörténet), a Cukorszín égbolt alatt című harmadik pedig az időkezelést és az idősíkokat megbolondító úti-kaland egy édességvilágban.

Mindhárom kisregényt Miks-Rédai Viktória fordította.

Beleolvasók és rendelés.

 

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,927KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,510FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés