Hirdetés

Mifelénk a korral nem haladnak – Öt minikritika magyar raplemezekről

Miközben soha nem látott népszerűségnek örvend itthon a hiphop, a műfaj vezető előadóinak lemezeiről sokszor teljesen elfeledkezünk. Na, de most! Meghallgattuk a kizárólag a Youtube-on (de ott nagyon) népszerű Mr Busta és Essem lemezét, az Egyenlők supergroup bemutatkozását illetve Day, a DSP és a Punnany Massif albumát. Előljáróban csak annyit, hogy miközben a rap népszerűsége országos szintre fejlődött, a zenék sokszor még mindig tizenöt éves lemaradásban vannak a nyugati trendekhez képest.(Fotó: Somay Márk/Punnany-facebook)

sose-felejts-el.jpgMr. Busta & Essemm – Sose felejts el
(Real Trill Music)

Ugyan csak promóként jelent meg, de kihagyhatatlan ziccer napjaink két nagy YouTube-sztárjának közös lemezéről írni. Mr. Busta és Essemm mindent megtestesít, ami a jó érzésű emberből előhozza a tegnapi zöldborsófőzeléket. A két rapper egyetemi szinten taníthatná az ipari nagyotmondást, ha számaik nem okoznának kóros orvosi szövődményeket 15 éves kor fölött. Persze két iszonyat nagymenőről van szó, akik bármikor szétoltanak bármilyen kis homokost, miközben egy roppant kemény ajándékküldő cég szponzorálja klipjeiket. A Sose felejts el zeneileg nem is lenne gáz, azonban az egész produkció legfájóbb pontja, hogy Busta és Essemm kettőse a magyar tinédzserek körében friss trendnek számító mainstream hiphop legalsó szintjét képviseli. Nyilván a gengszter (pardon… csibész) rap nem a mély, vagy éppen virtuóz szövegekről szól, de amit az alkalmi duó reprezentál, azt jogosan nevezhetjük a magyar rap Nóta TV-jének. Az Eyyo című dalhoz készült klip iskolapélda a parasztvakításra, és a Miszter kappanhangján túl már csak a kölcsönzött kocsik garmadája viccesebb. A közhelyes szövegek, és a sok helyütt kifejezetten fülsértő előadásmód még a korrekt alapzenék nyújtotta aprócska élvezetet is tönkreteszik. (2/5)

egyenkők.jpgEgyenlők – Aranykor
(Bloose Broavaz / Vicc Beatz)

A Siska Finuccsi, Phat (Vészk’járat), a vicceskedő Ketioz és zenésztársa, Rambo a Jam Balaya részéről alkotják az Egyenlők nevű négyesfogatot, akik első közös megmérettetésük alkalmával az 1991 és 1997 közötti aranykor visszahozását tűzték zászlajukra. A „régen minden jobb volt, ma meg minden szar” szellemében készült lemezről többek között megtudhatjuk, hogy húsz éve azért volt minden jobb, mert rílség volt. Szövegileg leginkább a semmitmondó jelző ugrik be a begyöpösödött és a hamis nosztalgia mellett. A flow és az alapok nem rosszak, bár egyik-másik szerzeménynél komolyan felmerül a plágium gyanúja. A legszembetűnőbb az áthallásokból az Egyenlőn világosság című dal, ahol a zenei alap olyan, mintha 50 Cent Back Down című klasszikusát lassították volna le 90%-ra. Siskáék nagyon szeretnék visszahozni a 90-es évek hangulatát, csak hát az a helyzet, hogy nincsen mit. Ugyanis az Egyenlők által képviselt hardcore rap nem csak, hogy folyamatosan jelen volt a magyar szcénában, de mindig is a hardcore jelentette az egyetlen valamire való rapet a bőgatyások szemében. Nálunk nem volt Neptunes-láz, kimaradt a crunk, és ha bizonyos rebellis elemek bármikor is eltértek a megszokott hangzásvilágtól, a kannás boron nevelkedett hülyegyerekek nyilvános akasztást követeltek. A fogalomzavarban szenvedő Egyenlők nagy teret enged a mai szcéna fikázásának is, amit minden zeneértő ember nevében kérek ki magamnak. Manapság stílusok kavalkádjából tudunk kedvünkre válogatni, és aki a hatalmas kínálat mellett csak sopánkodik, annak egyszerűen nincs rálátása a mai hiphopra. Ahogy az Egyenlők mondják: „Mifelénk a korral nem haladnak”, ami egyrészt szégyenletes, másrészt remekül rávilágít a szemellenzős magyar underground rap legfőbb problémájára. (2.5/5)

day.jpgDay – Atlantisz
(Vicc Beatz)

Csodálatos dolog, ha valaki megtalálja Istent és élete szerelmét, ám ha ezt az előadó csak úgy tudja interpretálni, hogy a hallgatónak olyan lesz a szájíze, mintha hányásig etették volna baklavával, az gáz. Day Atlantisz című lemezén a szövegek kifejezetten kínosra sikerültek, és körülbelül olyan hangulatot árasztanak, mint amikor az egyszeri jó munkásember, hazatérve a melóból, a Popó magazin helyén a Coelho best of-ot találja, és gyanútlanul belelapoz. A langaléta MC dörmögő hangon elrappelt sorai több életbölcsességet tartalmaznak, mint bármely mexikói szappanopera. Hogy Day legjobb barátja a közhelyszótár volt a lemez elkészülése alatt, rányomja bélyegét az egész produkcióra. A giccs elharapózása az alapokban ugyanúgy tetten érhető, és a szirupos zongorás dallamok túlsúlya Celine Diont gengszter rapperré avatják. A rakatnyi közreműködő pedig sajnos képtelen bármit is érdemben hozzátenni a lemezhez: Day produkciója menthetetlenül öncélú, és a legjobb szándékkal követ el mézes-mázos erőszakot a stíluson. (2/5)

rimnaplo-front-web_0.jpgDSP – Rímnapló
(Bloose Broavaz)

„Mély mondanivalóba könnyű belefulladni”. Nos, ez a veszély nem áll fönn a DSP új, Rímnapló című lemezénél. Persze nem kell, hogy mindenki olyan perfektül odarakja, mint El-P, de valljuk be, a sekélyes irodalmi szinten megalkotott rappek is hihetetlen szórakoztatóak tudnak lenni. Nos, a DSP még csak nem is szórakoztató. A DSP egészen pontosan: semmilyen. Semmilyen alapok, semmilyen szövegek, és a legpozitívabb dolog, amit el lehet róluk mondani, hogy legalább nem zavaróak. A Rímnapló vidáman elkattog a háttérben, és tökéletes atmoszférát szolgáltat a telepi anyukáknak egy telepi mosogatáshoz. A két rapper, Bom és Dipa képtelenek felcsigázni a hallgatót, vagy bármi újat mondani. Az amúgy korrektül megírt verzékről az ugrik be leginkább, hogy „a középszerűség gyönyörködtet”. Zeneileg a DSP hozza a jól bevált, hardcore alapokat, amelyek szintén nélkülöznek mindenféle újítást, vagy előremutatást. És itt megint el lehet mondani, hogy nem kell mindenkinek olyan briliáns producernek lennie, mint Kool Keith-nek, és valószínűleg furcsa lenne, ha mindenki a Death Gripshez hasonló, embervérben érlelt alapokkal szállna síkra, de egy közepeske alap is életre kel, ha az MC-ben megvan a spiritusz. A Rímnapló egy ízig-vérig közepes lemez, közepes rímekkel, közepes alapokkal, és közepes rapperekkel. (3/5)

PUNNANY MASSIF-FEL.jpgPunnany Massif – Fel #1
(Kompany / AMPM Music)

A Punnay Massif tripla EP-jének első darabja 7+1 MR2-kompantibilis dalt tartalmaz, amelyek hol popposabban, hol rapesebben késztetnek elismerő bólogatásra. A Punnany remekül felismerte, hogyan pozícionálja magát úgy a bölcsész-pop közegbe, hogy közben a telepi bőgatyások se köpjék le őket. Nyilván az arany középúton való bandukoláshoz elengedhetetlenek a kompromisszumok, de bárhogy is nézzük, a Punnany megérdemelten tart ott, ahol tart. Eredeti, pozitív életszemléletű szövegeik, és fülbemászó, stílusok között egyensúlyozó alapjaik véglegesen eltörlik a különbséget a rap és a pop, az underground és a mainstream között. A Láttam már szebbetben a csapat megmosolyogtató országimázsot rajzol elénk, amely legalább annyira kritikus, mint amennyire hazafias. Aztán rajta van a Na-na-na is, amely az idei Sziget Fesztivál egyik hívó dala volt. A duó most is inkább az életérzést adó szövegeket részesíti előnyben, és zeneileg jó pár népies elemmel szövi át a refréneket. Ugyan ezek a dallamok nem másznak az arcunkba, de egy lehetséges Csík Zenekar-feldolgozást mindenképpen esélyesnek tűnik a közeljövőben. A trilógia első lemeze a romkocsmákat látogató értelmiségi fiatalok első számú kedvencei közt lehet. Remélhetőleg a duó a #2-re becsempész néhány 100%-os rapszámot is, hogy megmutassa, a dallamtalan hiphop is lehet olyan elegáns, izgalmas, és szövegileg igényes, mint bármely rádióbarát slágerük. (4/5)

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
872FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló