Hirdetés
Hirdetés

Régen minden jobb volt – 1. Granicus – Granicus (RCA, 1973)

granicus.jpg

Egy frászt volt régen minden jobb. Amikor egy jugoszláv nyomású nagylemezért néha hónapokig kellett könyörögni anyunak, hogy megvegye? Amikor a Petőfi Rádió hétfő délutáni, 2-től 5-ig tartó kívánságműsorából legalább egy óra eltelt, mire felhangzott valami normális rockzene? Amikor az ABBA és a Boney M közül az utóbbit voltam kénytelen választani, hogy ebben is ellent tudjak mondani a nővéremnek? Ugyan már! Ettől függetlenül jugó vinylről (akkor még: bakelit) vált örök kedvenccé a Black Sabbath, a rádióban hallottam először Deep Purple-t meg Led Zeppelint, és ma már büszkén vállalhatom, mennyire jó zenekarnak tartottam mindig is az ABBA-t. Egyben azonban biztosan nem különbözik a húsz-harminc-negyven évvel ezelőtti és a jelenlegi időszak: akkor is, most is előadók százai, ezrei tűntek, tűnnek el érdemtelenül a semmiben, nem hagyva mást az utókorra, mint néhány albumot, esetleg elsüllyedt honlapot. A Régen minden jobb volt cím alatt mostantól jobbára ilyen szinte vagy teljesen elfeledett (főleg rock)zenekarokról, lemezekről lehet olvasni koncepció nélkül, válogatásszerűen. A kommentekben pedig nem tilos hasonlókat ajánlani.

Ilyen lemezek jelentek meg 1973-ban: Pink Floyd – The Dark Side Of The Moon, King Crimson – Larks’ Tongues In Aspic, Yes – Tales From Topographic Oceans, Emerson Lake & Palmer – Brain Salad Surgery, Black Sabbath – Sabbath Bloody Sabbath, Led Zeppelin – Houses Of The Holy, David Bowie – Aladdin Sane, The Who – Quadrophenia, Alice Cooper – Billion Dollar Babies, The Rolling Stones – Goats Head Soup, The Stooges – Raw Power, Can – Future Days, Roxy Music – For Your Pleasure. Ekkor jött ki az első ABBA és Queen, a második Bruce Springsteen, itthon pedig a Bumm! az LGT-től, a legelső magyar dupla LP, a Hétfő a Bergendytől vagy a Ne sírjatok, lányok! a már felbomlóban lévő Illéstől.

Az amerikai Granicus első, cím nélküli lemezéről elég is annyit írni, hogy semmilyen szempontból nem lóg ki a felsoroltak közül. Csak épp a zenekart ismerik méltatlanul kevesen. Pedig az öt clevelandi zenésznek minden adottsága megvolt, hogy nevüket ma esetleg ugyanolyan áhítattal emlegessék, mint akár Jimmy Page-ékét. Al Pinell és Wayne Anderson gitárosok játékától szinte füstölnek a hangfalak, őrült energiájuk még ennyi év után is elementáris erővel hat.  Joe Battaglia dobos és Dale Bedford basszeros izgalmas vibrálást ad a zenének, és hát ott van Woody Leffel énekes… Ő Robert Plant hiperaktív kisöccse, aki bizonyára az összes környezetében fellelhető tudatmódosítót magába döntve ment a stúdióba, és félig – vagy teljesen – kábultan valamennyi számot úgy énekelte fel, mintha élete utolsó órái peregnének. A Zeppelint idéző, feszes blues-, heavy rock dalok elején még igyekszik visszafogni magát, de a legtöbbnek a végére eksztatikus állapotba kerülve sikongat, ordítozik. Szokták hasonlítani Planthez, a magas hangfekvése miatt Geddy Lee-hez, ám valószínűleg akkoriban teljesen egyedinek és meghökkentőnek számított ez az erőszakosságba hajló kiabálás, ami persze most már nem akkora nóvum, habár leginkább súlyos hardcore-lemezeken szokhattunk hozzá. De például Cedric Bixler-Zavala is szívesen használt hasonló kiakadt énekstílust az At the Drive-inben, majd később a The Mars Voltában.

Az 1970-es években rock- – és nem csak progresszív rock- – lemez nem jelenhetett meg anélkül, hogy legalább egy hosszú dal ne került volna fel rá. A Granicus bemutatkozásán három szám is 7 perc feletti, s ezek közül az egyik, ha beütött volna a siker, a zenekar Stairway to Heavenje, July Morningja, Child in Time-ja lehetett volna. Az említettekhez hasonlóan az A-oldal végét záró, 10 perces Prayer a Granicus esszenciája, alfája és ómegája. Amit a korszellemnek megfelelően mívesen felépített, lassan kibontakozó dal második felében a zenekar és Leffel közösen művel, az már-már példátlan. Ha ettől nem verte szét a szobáját a korabeli tinédzser, akkor soha semmitől. És még azt sem kell hangsúlyozni, hogy 1973-as, mert mai füllel is pusztító.

A Granicus szinte azonnal az LP megjelenése után fel is oszlott, majd harminchét évvel később adta ki a második albumát, ami rekordgyanús lassúság, de már nem ide tartozik (egyébként meglepően jó, kicsit sem öreguras). Ezek a posztok nem történeti esszék lesznek részletes életrajzokkal, pusztán figyelemfelhívások rejtett kincsekre. Akit érdekel, utánanézhet bárhol a szóban forgó előadóknak, a lényeg úgyis a zene. A Granicusnál például az örökké fennmaradó bizonyítéka annak, hogy már az első lemezével belépett a mennyországba, ahová a Led Zeppelin lépcsőfokról lépcsőfokra jutott el.

Advertisement
38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló