Hirdetés
Hirdetés

,,Rázom a fejemet és a szívemet, lelkemet belerakom” – Interjú az Anna and the Barbies zenekarral

Az Anna and the Barbies idén ünnepli a zenekar fennállásának huszadik évfordulóját, aminek alkalmából látványos koncertre készülnek a Margitsziget Színház színpadán. A mögöttük álló években rengeteg érdekes kollaborációt összehoztak, többek között erről is beszélgettünk a zenekar tagjaival a június 22-ei margitszigeti EVOLÚCIÓ címet viselő nagykoncertjük apropóján, ahol a zenekar korábbi billentyűse, Vághy Tamás is csatlakozik a zenészekhez.

Hirdetés

Mi volt az elképzelésetek gyerekkorotokban arról, hogy felnőttként mivel fogtok foglalkozni?

Balasi Ádám: Egészen tizenegy éves koromig bicikliversenyző szerettem volna lenni. Egyszer a faterom vett magának otthonra egy dobszerkót, amin végül mégis én kezdtem el dobolni. Aznap, amikor megvette nagyjából hat-hét órát töltöttem el a szerelésnél. Utána már egészen más füllel hallgattam zenét, meghallottam benne a dobot, hogy hol, milyen hangokat szólaltatnak meg vele. Ez akkora hatással volt rám, hogy onnantól kezdve nem igazán terveztem mást csinálni a zenén kívül, és jelenleg sincs más tervem.

Pásztor Sámuel: Az első amire emlékszem, és azóta is röhögök rajta, hogy lótenyésztő akartam lenni. Fogalmam sincs miért, nem szeretem a lovakat, csak volt bennem egy romantikus elképzelés arról, hogy ez biztosan nagyon nyugalmas szakma. Aztán általános suliban, amikor először alapítottunk zenekart, akkor kezdett el bimbózni a gondolat, hogy lehet zenélni fogok mellékállásban felnőtt koromban. Valószínűleg ez egy örökölt felfogás volt, amit otthonról hoztam, hogy kell egy rendszer, miszerint bejársz dolgozni a munkahelyedre, és aztán jöhetnek az olyan vadhajtások, mint a zene. Aztán ez végül nem így lett.

Pásztor Anna: Amikor nagyon kicsit voltam, akkor kötéltáncos szerettem volna lenni, utána pedig űrhajós. Gimiben nyugisabb voltam, maketteket gyártottam, verseket írtam, nem is volt konkrét elképzelésem arról, hogy mi akarok lenni. Amikor belépett az életembe a kortárs tánc, akkor már komolyabban foglalkoztatott ez a világ és végül ennek a négynek a vegyületéből állt össze az, ami ma vagyok. Egy kötéltáncos-űrhajós-költő-táncos, akihez időközben hozzácsorgott a rap, meg az ének.

Hernádi Dávid: Bennem mindig volt egy kép magamról, hogy felmegyek a színpadra, ahol mindent letarolok, és nagyon rocksztár leszek, de gyerekként elképzelésem sem volt arról, hogy ez mit jelent pontosan. Nagyon régóta zenéltem, mire rájöttem, hogy valójában semmit nem tudok a lényeges részekről, hogy hányan dolgoznak egy színpadon és milyen munkatársi viszony van közöttük. Volt egy markáns határ, ami után átláttam, hogy mennyire baromi sokan dolgoznak azért, hogy ott álljak a színpadon, ami nem csak abból áll, hogy felmegyek és kőkeményen rázom a fejem. Azt gondolom, hogy ma is ugyanazt csinálom, amit gyerekként elképzeltem. Rázom a fejemet és a szívemet, lelkemet belerakom, de ma már tudom, hogy ez csak egy késhegy éle, amihez kell egy egész kés is.

Az elmúlt húsz évetekben számos nagy volumenű koncertet tető alá hoztatok már. Melyik volt számotokra a legemlékezetesebb?

Anna: Rengeteg fantasztikus előadás és koncert van már mögöttünk, és mindnek nagyon színes palettáján bontakozhatott ki a zenekar. Számomra nagy élmény volt a Fészek-időszak is, amikor Benkő Balázs beengedett minket a Fészekbe, ahova maximum száz ember fért be, és a rettenetes felszereltség ellenére is havonta felléptünk ott. Ikonikus helyszín volt még a zenekar életében a Zöld Pardon is, és az is emlékezetes volt, amikor Lenny Kravitz előzenekaraként léptünk fel, vagy mikor hét hónapos terhesen a Volt nagyszínpadán játszottunk, azon az estén, amikor a The Prodigy volt a headliner.

Nagyon sok színházi előadást is megvalósítottunk már, amikkel egészen másfajta csodálatos világokban barangolhattunk. Megidéztük Óz, a csodák csodáját, számtalan fantasztikus színésszel és táncossal dolgoztunk együtt. Volt olyan előadásunk, amikor a szövegeket átöltöztettük és versként szólaltak meg a dalaink között. Soha előtte nem hangsúlyozódott ki ennyire, hogy mekkorákat ütnek és milyen súllyal bírnak ezek a szövegek. Ebből készült egy könyv is merített papírból, pergamenre írt könyv, amit gyönyörű grafikával egészítettek ki. A 20 év 20 dalszöveg című kiadvány, Krizbo grafikáival. Néha napján még most is előveszem és átlapozom mert valóban fantasztikus. És természetesen az is egy felejthetetlen emlék, akikor rendezhettem a Nemzetiben. Hihetetlen volt megkapni ezt a mustangot, ami nekünk a Nemzeti Színház, amin belül én lehettem arra az időre a rendező, és tető alá hozhattunk csodálatos művészeket, akik között voltak táncosok, színészek, vonósok, meghívott vendégek. Óriási ledfalak előtt dupla teltházat sikerült megvalósítanunk.

Dávid: Én inkább az az ember vagyok, aki az aktuális koncerten próbál nagyon jelen lenni, mindegyiket egyediként élem meg. Amikor megláttam Annát és Simit tizenhat éve játszani egy színpadon, akkor nekem pont ez tetszett meg, hogy egy egyszerű koncert volt, ami se kicsinek, se nagynak nem volt mondható, és nem az számított, hogy hány ember ment el aznap este megnézni őket. Azt láttam rajtuk, hogy mindketten megélik, függetlenül attól, hogy mekkora, hányan vannak, van-e láng, meg mekkorát durran. Ebben magamra ismertem, aztán szerencsére az élet úgy hozta, hogy együtt zenélünk. Azóta is minden koncertre úgy megyünk fel, hogy nem a mérete, meg az extrémitása számít. Ez a mi legnagyobb erősségünk, hogy ott vagyunk azon a koncerten és megéljük minden pillanatát.

Sámuel: Én alapvetően azokat koncerteket szeretem, amikor meglepetés ér a végkifejlet szempontjából. Van, hogy teljesen hétköznapi fellépésnek indul, aztán egy különleges ponton kilő, mint egy rakéta és hihetetlen élmény lesz belőle. Legutóbb Pécsett az Est Caféban éltem ezt át. A többihez hasonló klubkoncertnek indult ez is, nem volt egy kiemelt esemény, döcögős volt az elindulás is, aztán egyszer hirtelen begyulladt egy rakéta, és felrepített a holdig. Én ezeket szeretem. Nagyon izgalmas a nagyobb koncerteknek a felépítési folyamata meg a megvalósítása is, de nem mindig ezek adják a legtöbbet. A hirtelen semmiből születő pillanatok a legnagyobb ajándékai ennek a szakmának.

A rengeteg előadás és turné mellett pedig még mindig aktívan írtok zenét. Összehasonlítható, ahogy és amiről egy ma húszéves zenekar ír azzal, ahogy egy fiatal zenész alkot ugyanebben az időben?

Anna: Más a dimenzió, de ugyanazok a motívumok meg a mozgatórugók. Ha van valahol egy-két nyughatatlan ember, akinek közlési kényszere van, az nem változik csak a közlési rendszer más. Mi kézzel lábbal kapálóztunk, hogy elzenéljük és elüvöltsük azt, amit közölni akartunk a világgal, most ugyanezt csinálják a többiek is, akár digitális formában, vagy más eszközökkel. A világ változik, de az indítószándék az nem.

Ádám: Én a mai világban azt vettem észre, hogy inkább nagyrészt előadókról beszélgetünk zenekarok helyett, és ez már önmagában is felgyorsítja a munkafolyamatot, mert mindenről egy személyben dönt, és a próbák szervezését se kell túl sok emberhez igazítania. Amikor egymaga ráér, akkor otthon tud foglalkozni a szerzeményeivel. Rengeteg új előadónak van már otthon házi stúdiója, tele könnyen használható eszközökkel. Ma már igencsak szempont az is, hogy a gyártási folyamat gyors legyen, a filmiparban és a zeneiparban is felerősödött ez a gyártási kényszer.

Amikor ti elkezdtétek a zenekart, akkor még nem kellett ilyen szempontokat számításba venni, hogy gyorsan kell alkotni és a lehető legtöbb felületen kell elérni minél több embert. Nektek mennyire kellett alkalmazkodnotok ezekhez a változásokhoz?

Sámuel: Mindig van egy ilyen dilemma, hogy nekünk mennyire kell foglalkoznunk azzal, hogy mit csinál a világ körülöttünk. Bizonyos szempontból nyilván kell és ki se tudjuk kerülni, hiszen én is a legújabb dalokat hallgatom, mert nagyon érdekelnek ezek az újítások, amiket a zenékbe visznek ma az előadók, és produceri szempontból is fontos számomra, hogy lépést tartsak a zene alakulásával. Ettől függetlenül én azt gondolom, hogy minél kevésbé erőszakoljuk meg azt a pillanatot, ami alkotásra késztet, annál erősebb, őszintébb és valódibb, amit csinálunk.

Ádám: Van a Covid előtti, meg a Covid utáni világ. Amikor a korlátozások idején nem lehetett a színpadi jelenléttel kapcsolatot tartani, akkor kizárólag a social média felületek maradtak, ahol építhettük a jövőnket. Az Anna and the Barbies ebben sose volt túl ügyes, mi mindig élő produkcióval generáltuk a közönségünket, és amikor jött a Covid, akkor kicsit szét is csúszott a csapat. Voltak a háttérben újraszerveződések, és nem tudtuk felvenni az új előadókkal az internetes versenyt – már amennyire ezt versenynek lehet nevezni. Érdekes, hogy olyan előadók, akik még a járvány előtt egyáltalán nem voltak ismertek, az online megjelenésekkel felépítették önmagukat, aminek az eredménye az lett, hogy már az első koncertjük is sikeres volt. Ott azon a ponton nagyon felgyorsult az online zeneipar, de egy húszéves zenekarnál szinte törvényszerű, hogy maga a közönség is idősebb generációhoz tartozik, akik pedig jóval kevésbé aktívak a social media felületeken, függetlenül attól, hogy a zenekar aktív, vagy sem. A fiatalabb előadók a hozzájuk korban közel álló közönségüket viszont villámgyorsan elérik ezeken a platformokon.

Anna: A mai fiatal előadóknak a posztolás gyakorlatilag a második tevékenység a levegővétel után. Ők így születtek és ebben épültek fel, mint előadók. De ugyanígy kezdtük mi is. Szórólapoztunk, plakátoztunk, vagy az utcán játszottunk, ami nagyban hasonlít arra, ami jelenleg az online térben történik. Közölni akarnak, színpadot szeretnének és emberekhez eljutni a művészetükkel. A zene az a műfaj, ami tulajdonképpen a régebbi típusú művészeti ágakat át tudja emelni abba a világba, ahol nagyobb figyelmet tudnak kapni. A vers már nehezen jut el a fiatalokhoz, nehezen szűrődik át hozzájuk az irodalom, míg egy dalszöveg átmegy. A fiatalokhoz ma már csak az jut el, ami marginálisan az érdeklődési körükbe bekerül, mert kiválogatják maguknak, ami őket érdekli. Ami egyik felől jó, mert nincsenek rájuk erőszakolva olyan tartalmak, amik őket nem érdeklik, másrészt viszont nem biztos, hogy jó, ha nincsen egységes ismeretük. Mi se szerettük a Dschinghis Khant, de tudtunk róla, és még a mai napig berakjuk a turnébuszba, ami tovább színezi az utazásainkat.

Ennek érzitek a zenekarra gyakorolt hatását?

Anna: Az ismert fiatal alkotók nagy része a Covid alatt robbant be. Odáig sodródott a világ, hogy nem volt vesztenivalójuk, mert alapból zsákutcában vannak – Köszönjük szépen, megkaptuk ezt a világot roncsokba, semmilyen kilátásunk nincs, csordába verődve megteremtjük a saját világunkat. – És ezzel mindent átírtak, most ők diktálják az iramot. Stadionos meg nagyszínpados fellépések garmadája, ami egy nagyon nehéz út. A miénk se volt könnyű, de az időben szét volt húzva. Mi és a hozzánk hasonló zenekarok évekig tengődtünk a próbateremben meg a kis klubokban. Szépen lassan cammogtunk fentebb, minden újabb állomás egy ünnep volt, és közben végig imádtuk, amit csináltunk. Ha kijött egy lemez, vagy húsz emberrel többen jöttek el a koncertünkre, vagy éppen szabadtéren hidegben, kesztyűben léptünk fel. Ezek igazi múltbéli ízes élmények, amikből a mai előadók nagy része kimarad.

Szerintem egy kis idő múlva, ennek a két generációnak a találkozásánál beáll majd egy egyensúly és kiépül egy szép új világ, a zenészek pedig végre méltó helyükre kerülnek. Mindenki méltósággal tud fellépni, akár pénzért is, és közben az új generáció is megtalálja a maga kis helyét. Bizakodó vagyok, de most nehéz. Amikor egy húszéves zenekar mellett elsüvít ez a gyorsvonat, és lát egy három telt házas Puskást, akkor kicsit megreccsen. Összehasonlítja az egész munkásságát, azt a húsz évet, amit beleölt, amibe beletolta az egész életét. Annak a magasságai, amit mi akkor megéltünk, amikor ezerötszáz főt össze tudtunk rántani a Budapest Parkban, az eltörpül ahhoz képest, ami jelenleg történik körülöttünk. Meg kell kapaszkodni nekünk is, és tisztázni magunkban, hogy kik vagyunk, és amit eddig megcsináltunk, az mennyit ér.

Mennyire lehet előretervezni ebben az átalakult zenei világban?

Ádám: Mi mindig irigyeltük azokat a zenekarokat, akiknek jól ment a tervezés és egy kétéves tervet lépésről lépésre tudtak tartani. Mi nagyjából egy évre szoktunk tudni előre tervezni. A jubileumi koncert elképzelései tavaly álltak össze, hogy miket szeretnénk véghez vinni, és szerencsére úgy tűnik, hogy ez sikerülni is fog. Általában kinézünk egy-két nagyobb koncertet egy évben, megcélozva vele a nagyobb állomásokat, és azokra kitalálunk különlegességeket. Idén volt már a Várkert Bazárban koncertünk, és most lesz a június 22-ei jubileumi előadásunk a Margitszigeti Szabadtéri Színházban, amire szintén különlegességekkel készülünk. Lesznek táncosok, modellek és egy külön színpad is, ahol Vághy Tomival kiegészülve akusztikus hangszerelésben is megszólalnak majd a dalok. Illetve az év végére tervezünk egy Magyar Zene Háza-fellépést. Ezt a három koncertet szeretnénk rendhagyóvá varázsolni.

Össze lehet hasonlítani a mai alkotási folyamatotokat azzal, ahogy kezdetben írtatok zenét?

Dávid: Húsz év alatt rengeteg minden változott, az is, ahogy a dalok keletkeznek és formálódnak. Én azt gondolom, hogy Simi és Anna között egy-két éve új koncepció épült ki, ami más dalokat hoz be a zenekar életébe.

Sámuel: Amikor hagyományos keretek között megalakul egy iskolai zenekar, akkor összeülünk a próbateremben és mindenki elkezd csépelni, amiből vagy kialakul valami, vagy nem, és mi pont az ellenkező irányból jöttünk. Mire az Anna and the Barbies megalakulásának küszöbéhez értünk, addigra én már több ilyen történeten túl voltam, Anna pedig inkább a tánc világából jött. Táncos volt, rappelt és ezzel együtt mi inkább produkciós irányból érkeztünk. Megcsináltuk ketten az alapokat és azt ültettük át zenekarra. Innen indultunk, ahhoz képest egyre inkább kanyarodtunk vissza ahhoz a metódushoz, hogy a próbateremben összerakott anyagokat öltöztettünk fel stúdiólemezzé. Nekünk egy kicsit másik irányból indult az életünk, de időnként vannak olyan lemezek, amik jobban produceri lemezek, meg vannak olyanok, amik inkább garázs-zenekaros lemezek.

Változtak az inspirációs forrásaitok az első dalokhoz képest?

Sámuel: Azt hiszem nem. Nem is nagyon tudnám megnevezni, hogy mik az inspirációs forrásaink. Viszont van egy borzasztóan aggasztó tendencia, habár nem sok reális kötődése van a kettőnek egymáshoz, de valahogy minden albumunkhoz köthetők olyan személyek, akik a közvetlen környezetünkből távoznak. Semmi köze egymásnak a két dologhoz, de ezt már többszörösen észrevettük, hogy miután megjelenik egy lemezünk, akkor valakit megint elveszítünk. Számos ilyen tragikus esetnek megvannak a maguk dalai, meg a történései, és van amikor ez konkrétan dal formájában képez lenyomatot.

Meg lehet nevezni egy olyan pontot, ami után a zenekarnak megváltozott az elképzelt jövője?

Dávid: Volt egy nagyon kiemelkedő pont, de nem tudom, hogy ez volt-e az A pont, és nem is akarom hangsúlyosabbá tenni annál, mint ami volt, de számomra nagyon erős megélés volt az, amikor sok évvel ezelőtt az A38 Tetőteraszán játszottunk. Felcipeltük az összes erősítőnket, ami anélkül is nagyon kemény meló lett volna, ha nem fülledt melegben pakoljuk fel. Amikor kicsit megpihentünk, kikönyököltünk a korlátra, néztük a Dunát és azt láttuk, hogy egy csomó ember jön be a hajóra. Azelőtt is jártak tömegek a koncertjeinkre, de ez elképesztően látványos volt, hogy csak jönnek és jönnek az emberek.

Sámuel: Mielőtt a Márti dala ismert lett volna, már előtte elindultunk ezen az úton. Volt egy Don’t fit in című dalunk, aminek a demóját játszotta a Petőfi Rádió annak idején, és az volt az első alkalom, hogy valaha játszott tőlünk bárki bármit is, az egy elég nagy fordulópont volt. Ezt követte a Gombóc, ami már egy félslágernek számított, aztán jött a Márti dala, ami szintén egy nagy fordulat volt a zenekar életében. Ez a dal nagyot dobott rajtunk, ott műfajilag is kicsit átcsúsztunk a folklórba. Az iskolában nekünk azt tanították, hogy amit az ember hall egy vendéglátó zongoristától, az sláger, amit pedig ő nem játszik, az nem. Ez mondjuk egy régebbi fajta megközelítés, de a Márti dalát már hallottam hasonló közegben eljátszva. De az említett A38-as koncert is nagyon jelentős volt számunkra. Emlékszem, azon gondolkoztunk, hogy hova jöhet ez a sok ember, és milyen jó lehet annak a zenekarnak, akit megnéznek. Aztán végül kiderült, hogy mi játszunk és miattunk jöttek. Az egy nagyon bevésődött pillanat, hogy könyökölünk a tetőn, és csorgatjuk a nyálunkat arra a közönségre, aki végül miattunk érkezett.

Mit üzennél a húsz évvel ezelőtti énednek?

Anna: El se tudod képzelni milyen fasza lesz! Dőljél hátra, csatold be az öved, sikíts és éld meg! Éld meg a színeit, a sötét tónusú színek is ugyanolyan izgalmasak, és ne félj! A félelmet felejtsd el! Amerikában vannak ezek az elképesztően hajmeresztő hullámvasutak, amire mikor beülsz már érzed, hogy nem kéne, de mégse szállsz ki, hanem becsatolod magad. Ezt üzenném: Csatold be és hajrá!

Sámuel: Amikor megalapítottuk a zenekart, akkor mi nagyon meg akartunk felelni. Talán azt üzenném, hogy nem kell beszarni, nem kell megfelelni. Azt kell csinálni, ami izgat meg érdekel. Játszani kell szabadon, és előbb utóbb lesz ember, akit ez érdekelni fog. Ha az ember be van szarva, és megpróbál megfelelni, akkor abból maximum szakmunka lesz, de semmiképpen sem művészet. Ha csinálsz valami izgalmasat, az úgyis megtalálja az embereket. Az pedig már majdnem mindegy, hogy ez hatvan ember, vagy hatezer. Sok szempontból nem, de a játék szempontjából, hogy mi ott vagyunk és csinálunk valamit, ami nekünk is és másoknak is fontos, és az egész együtt nő, abból a szempontból mindegy.

Szerinted a húsz év alatt alkotott költeményeitek közül, ha egyet kellene mondani, melyik az, ami a legjobban jellemzi az Anna and the Barbies zenekart?

Sámuel: A legismertebb dalunk a Márti dala, viszont aki csak azt ismeri tőlünk, annak általában le szokott esni a haja attól, hogy milyen is ez a zenekar teljes egészében. Mi inkább alter rock zenekarként látjuk magunkat, és annak talán a 4-es 6-os, ami a legjobban megfelelne. Szerintem, ha csak egyetlen egy dalt tudnánk megmutatni valakinek, akkor ez vezetné be a legmélyebben a hallgatót a mi világunkba.

Anna: Till the last train. Tök érdekes, mert a 4-es 6-ost én írtam, a Till The Last Train-t, pedig az öcsém. A 4-es 6-os megírásakor második alkalommal voltam terhes és az ember nagyon terhesen, nagyon szerencsétlenül, mindennek érzi magát, csak általában nem gloriousnek. Volt egy kis turbulencia a magánéletemben is, azt éreztem, hogy egy csődtömeg vagyok. Megvannak azok az élethelyzetek, amikor az ember a gödör fenekén ül, és ez a dal pont ott íródott. Utaztam a villamoson és egy hajléktalan mellé ültem le, aki megkínált a söréből. Ő volt a második inspirációja ennek a számnak. Büdös volt, senki nem ült mellé és láttam egy párhuzamot aközött ahogy éreztem magam, meg aközött ahogy a társadalom őt kirekesztette.

Az öcsém szokta mondani, és én is valóban úgy tekintek magunkra, mint az apokalipszis lovaira. Nyargalunk végig miközben leszakad alattunk a híd, összedől körülöttünk minden, mi pedig vágtatunk a gitárokkal. A korábbi menedzserünk mondta, hogy mi akármilyen kis kocsmában játszunk elhisszük magunkról, hogy a Wembleyben vagyunk. És a Till The Last Train pont ilyen. Akárhol játsszuk, mi a Wembleyben vagyunk. Ahogy a szövege is írja, It ain’t over, till the last train is gone. Semminek nincs vége, ameddig az utolsó vonat el nem ment, és az még nem ment el.

A koncertre jegyek még kaphatók. Részletek a zenekar Facebook oldalán és az eseménynél érhetők el. 

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

39,011KedvelőTetszik
3,068KövetőKövetés
4,580FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók