Shakira @ Papp László Budapest Sportaréna, 2011.05.05.
Shakira, a kolumbiai területi seggrázó-versenyek etalonja már második alkalommal látogatott el hazánkba. Őszinte leszek, az első koncert idején, 2007-ben annyira nem érdekelt, hogy valószínűleg inkább néztem volna meg valamelyik kolumbiai sorozat 468. epizódját, mint az ország leghíresebb énekesnőjét. Azóta eltelt négy év, és bár most sem vagyok rajongó, de előítéletek nélkül vágtam át magam a macskanadrágos, magas sarkú cipőben botladozó csajok alkotta nézőtéren, amit az alkalomnak megfelelően, fodrászatokat megszégyenítő tömény hajlakk szag lengett be.
Miután a felvezető DJ kikapcsolta a cuccát, pontban fél tízkor megérkezett a színpadra a Latin Grammy-díjat is bezsebelő énekesnő. Ekkor még rózsaszín habcsóknak öltözve, majd hamarosan szó szerint lerántotta magáról a leplet, hogy fényes cicanadrágban, és egy halpikkelyekre emlékeztető alufólia felsőben kezdjen bele abba, amit az éneklés mellett a legjobban tud: táncolni. Az a jó háromnegyed háznyi ember, aki tegnap este kilátogatott az Arénába másfél órányi go-go táncot nézhetett végig, kicsit drágábban mintha a József körút valamelyik kukkoldájába ül be, de mindenképpen magasabb színvonalon, és jobb zenére.
Tény, hogy női előadóként manapság igen nehéz érvényesülni, vagy rá kell menni a Lady Gaga szintű sokkolásra, (aki ezt addig csinálta, hogy már csak ásítva legyintenek az óvodás kislányok akkor is, ha alkalom adtán csillámkarddal vágná magát ki egy élő unikornisból a show elején), vagy bugyiban kell rohangálni a színpadon, mint Beyoncé, legvégső esetben ezeket ötvözve kell cirkuszi parádézni, mint Pink. Ezzel szemben Shakira az az énekesnő, aki büszkén dobálja jobbra-balra a lenőtt hajkoronáját, és úgy táncol, hogy azt még a nők is csodálattal figyelik, közben pedig jól énekel. Jó, igazából mikor már a színpad létező összes elemén vonaglott egy sort, és rúdtáncolt a mikrofonállványon is, én éreztem magam zavarban, ahogy körülöttem a szegény szülők tátott szájjal nézték maximum első osztályos lányukat, aki hasonlóképpen imitált pornószínészeket megszégyenítő mozdulatokat, mint a színpadon Shakira.
Fotók: Huszti István
A Whenever, wherever című slágere alatt, amibe egyébként az EMF örökbecsű Unbeliavable slágerét is beleillesztette, még arra is jutott energiája, hogy gyorstalpaló ribanc workshoppra invitáljon néhány szerencsés lányt, akikkel gyorsan meg is mutatta a kedves egybegyűlteknek hogyan is kell segget rázni, aztán kiváló érzékkel megölte a bulit az Inevitable című balladával, amit elmondása szerint a tengerparton írt. Ezt bizonyítandó fogott is egy gitárt, és egy dal erejéig abbahagyta a riszát, hogy a pengetésre koncentráljon.
A koncert közepére elérkeztünk a mélyponthoz, amit egy kortárs balett előadás vezetett fel. Ezt senki nem értette, de mindegy, mert ez idő alatt Shakira fel tudott venni egy bordós lilás elképesztő rusnya hosszúszoknyát, olyat, amilyet már a turkálókban sem szoktak kitenni maximum az akciós láda legaljára, és miközben sárga rózsákat dobált a közönségnek, előadta azt a Metallica-dalt, amit a legcikibb feldolgozni. Egyet lehet találni, hogy melyikre gondoltam, igen a Nothing Else Matters, ráadásul bendzsós változatban. Ezt követte az I’m A Gipsy, aminek szövege, hát, hagy némi kívánnivalót maga után, csoda hogy senki nem tiltotta még be az „I might steal your clothes and wear them if they fit me” (kb.: talán ellopom a ruháid, és hordom, ha jók rám) sort, de lehet eddig senkinek sem tűnt fel.
A La Tortura alatt figyeltem fel igazán a kísérő zenekarra, akik amellett, hogy az élő hangszereléssel elképesztően sokat dobtak a koncerten, (sokkal keményebbek, rockosabbak lettek a dalok), mindannyian legalább két munkakört töltöttek be. Például a csajok egyszerre voltak háttérvokalisták amellett, hogy még gitároztak és hegedültek is. A billentyűs csávó pedig néha tangóharmonikázott, valamint ő volt a beugró rapper is. Azok a dalok, amik egyébként lemezen unalmasak, így áthangszerelve egész elviselhetőek lettek, sokkal több energia, és élet volt bennük.
A Shewolf és a Loca már visszahozta a partihangulatot, a lehetetlen zöld színű terep és párducmintás mély ülepű nadrágot, és hozzá a fekete köves sportmelltartót mondjuk azóta sem tudom magamban elrendezni. És ha már itt tartunk, sosem bocsátom meg ezt az estét Shakirának az öltözéke miatt. Az hogy mezítláb van, oké, az alufólia atléta elképesztő, a háremnadrág egész egyszerűen megbocsáthatatlan, a tigrismintás rongyokból összetákolt szoknyája, rajta százas szögekkel, amit a hastáncos részben viselt az Ojos Asi alatt, felfoghatatlan. Több ezer ember előtt legalizálni a trottyos nadrágot, a tigrismintát, és a nyilvános sportmelltartó viseletet olyan bűn Shakira, amivel örökre kihúztad a gyufát nálam.
A finálé a Hips Don’t Lie-jal kezdődött, és Shakira újabb szoknyájával, amit ránézésre az iratmegsemmisítőből húzhattak ki. Az egész Aréna elkezdte az ugrálást, a táncolást, és aki nem éli át annak nehéz elképzelnie milyen élmény az, amikor konszolidált fiatal férfiak a harmincas éveik közepén a barátnőikkel együtt kiabálják önfeledten riszálva, hogy „My hips don’t lie”. A zárás viszont ennél is nagyobb össznépi mulatozás volt.
Nagyjából fél éve elérkezett hozzám is manapság hipertrendinek számító Zumba-láz, ami gyengébbek kedvéért olyan testmozgás, hogy egy órán át gagyibbnál gagyibb latin zenékre rázod a segged össze-vissza, ettől jól érzed magad, és kalóriát is égetsz, ráadásul sokat. Minden magára valamit is adó Zumba tanár legalább a Waka Wakát nyomatja az órán, a mi csoportunk pedig annyira menő, hogy két Shakira-dalt is tol, ezért ismerősi körömben én vagyok az egyetlen, aki minden idők legidegesítőbb focivébé dalára fél éve már nem követne el tömeges mészárlást, hanem vidáman riszál meg tipeg-topog. Zumba közben mindig úgy érzem simán elmehetnék show-elemnek Shakirához, Waka Wakában és Locában verhetetlen vagyok, de a profikat látva minden önbizalmam eltűnt. Az egy dolog, ahogy Shakira táncol, de a két háttértáncosa talán még nála is jobban. Nem baj, őket biztos a haladó Zumba csoportból emelték ki, nem úgy, mint a Táncolj Shakirával elnevezésű közjáték résztvevőit, ahol húsz szerencsés fiatalkorú mehetett tapsolgatni a művésznő mögé, meg persze Waka Wakázni, ami akár az új Kacsatánc is lehetne.
Shakira remek énekes, nagyon jó táncos, jó dalszerző, aki szerette eddig is, az nem csalódott. Kedvesnek tűnt, mosolygott, minden volt, ami egy rajongónak kell. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy aki úgy látogatott ki, mint én, hogy ismerem ugyan a slágereket, de nem vagyok igazán meggyőzve arról, hogy igazán szeretnem kelljen amit csinál, azoknál sikerrel járt-e. Nálam nem, ott vagyok ahol ezelőtt két nappal, azzal a különbséggel, hogy megtanultam a seggrázás művészetét a legnagyobb szaktekintélytől.
