Keane @ Petőfi Csarnok, 2012.10.30.
Azt mindannyian tudjuk, hogy a brit zenei élet szeret néha maszturbálni kicsit saját magára. Nincs ezzel semmi baj, hiszen mi is szeretünk néha maszturbálni a brit zenei életre, de teljesen egyértelmű, hogy ennek köszönhetők az olyan zenekarok, mint az 1997 óta létező, de lemezig csak 2004-ben jutó Keane, ami az idén megjelent Strangeland című albumát turnéztatta meg a Petőfi Csarnokban is. Ezek a szenvelgős kedves fiúk kizárólag arrafelé tudnak befutni. A zenekar amolyan szegény ember Coldplayje volt mindig is, ez a státusz viszont nem különösebben sértő, mivel a Coldplay van jelenleg akkora zenekar, hogy ne legyen ciki b-kategóriás középsztárokként a farvizükön evezni. (Fotó: Huszti István)
A szegény emberek zenekarai ugyanakkor mindig magukban hordoztak valami heréltséget az eredetihez képest, ami a Coldplay esetében nagyon ijesztő, hiszen már Chris Martinék sem tudnak felmutatni semmi dögös elemet. A dobosból, billentyűsből, és egy leginkább éneklő, de néha gitározó énekesből álló Keane a továbbheréléssel el is érte, hogy a lemezeik végighallgatásához erősebb gyomor kell, mint végignézni Aerobic Norbi szívműtétéről szóló videóanyagát, pedig azért ott is jópárszor kiakad a giccsométer.
Ennek köszönhetően pár slágertől eltekintve nem ismerem fel a dalaikat, és mivel a rossz emlékek nem halványultak el, a budapesti fellépés előtt sem éreztem elengedhetetlennek a helyzet változását. Hittem benne, hogy így is fogok találni egy olyan univerzumot, amiben a Keane teljesen ideális koncertválasztás, még akkor is, ha a jóllakott óvodás fejű Tom Chaplin manírjai annyira hitelesek, hogy talán még Keresztes Ildikó sem bőgné el magát rajtuk, a zenekar szomorkás dalai pedig pont annyira tűnnek megélhetőnek, mint a fiatal brit középiskolás bánata, amiért még mindig nem kapta meg az iPhone5-öt.
Az biztos, hogy a féktelen bulizást elfelejthetjük a Keane-nel kapcsolatban, mint koncertlehetőséget, amit nem is nagyon kell alátámasztani, elég csak megnézni a zenekar tetszőleges videóját. A különösen érdekes színpadi produkciót is sikerült már az első dalnál kilőniük, mert itt másfél órán keresztül négy srácot látunk, akik fények előtt adják el egyszerű dalaikat, amik pedig ugyebár nem annyira jók, hogy önmagukban elvigyenek ennyi időt.
Fotó: Huszti István
Hallgattam a dalokat, amik meglepő módon mindig egy kisebb katarzist tartogatnak, de elképzelésem sem volt, miképp lehet ezt értékelni, aztán hirtelen kiderült: a Keane-t és a többi hasonló zenekart az isten is arra teremtette, hogy az ember randizzon rajtuk. Lehet közben egymással foglalkozni, hiszen tényleg esély sincs rá, hogy lemaradnánk bármiről, miközben a pultnál állunk sorba, foglalkozhatunk a többi emberrel, hogy milyen hülyén vannak felöltözve, ölelkezhetünk és igazából az sem egy nagy tragédia, ha esetleg annyira egymásba fordulunk az andalító zongorázgatás közben, hogy inkább hazamegyünk dugni.
Kérdés persze, hogy kiknek ér meg fejenként 11900 forintot, hogy elmenjenek egy koncertre, amire annyira nem is kell odafigyelni? A nagyjából fél Pecsányi embernek biztosan, ők viszont nagyon lelkesen tapsolták végig az összes dalt, sőt, kiderült, hogy a Keane-nek léteznek olyan dalai is, amiket bátran el lehet énekeltetni a magyar közönséggel is. Bár néha olyan érzésem volt, hogy ha a Republic Angliából jönne, ilyesmit csinálnának, de összességében pár kínos pillanatot leszámítva remekül bele lehetett süppedni a Keane által stabilan hozott középszerbe.
Amikor már tényleg eggyé váltam a megható kiállásokkal, az idegesítő fejhangon elkövetet hajlításokkal és a magyar szinten sem kiemelkedő színpadképpel, akkor a végén szerencsére felsejlett, hogy néz ki az, amikor igazán jó zenekar ad koncertet: a Queen és David Bowie klasszikusának, az Under Pressure-nek még akkor is több stílus van minden hangjában, mint a Keane teljes életművében, ha a közönség komoly része azt hitte, hogy Vanilla Ice-feldolgozást hall.
