Amióta van internet, pláne Setlist.fm, van egy hülye szokása a koncertek közönségének. Szépen megnézik, hogy mi volt az utolsó dal a korábbi állomásokon, aztán a szám végénél azonnal elindulnak kifelé, hogy a nagy tömegmozgást elkerüljék. A szerdai budapesti Pantera-koncerten is pontosan ez történt, egy csomóan leléptek, biztosnak lévén abban, hogy a Cowboys From Hell után már semmi nem lesz, hiszen egy korábbi állomáson sem volt. Rosszul döntöttek.
Ugyanis a zenekar annyira meghatódott a fentiekkel ellentétben kitartó, ott maradt közönségtől, hogy némi hezitálás után fogták magukat, abbahagyták a búcsúzkodást, felvették a hangszereiket, és eljátszották még a Yesterday Don’t Mean Shitet is. Ez amúgy alap esetben a normál program része lett volna, de szintén ritka kivételként ezen az estén a Use My Third Arm került be helyette.
Szóval a Pantera alaposan meghálálta, hogy a Phil Anselmo hét évvel ezelőtti náci karlendítgetései miatt kiesett bécsi buli helyett kármentésként/unaloműzésként Budapesten tölthette fellépéssel, csaknem akkora közönség előtt, mint az alapból meghirdetett keddi estén. Hakni érzés abszolút nem volt, sőt, inkább az örömzenélés jött le a színpadról.
A keddi estéről amúgy szuperlatívuszokban beszéltek csak az emberek, és ez engem, aki nem volt ott, már-már FOMO-érzéssel töltött el. Úgy mentem szerdán a koncertre, hogy na majd én megmondom, hogy nem is olyan jó ez, sőt, minden szar, és csak az előző esti telt ház nézte be a dolog. Végül is lehet, hogy benézték, de akkor én is alaposan benéztem velük együtt, ugyanis a szerdai Pantera-fellépésben sem volt egy hiba sem. Rendkívül jól szólt, még hátul is, Phil Anselmo énekes nagyon jó formában van (már hangilag, mert a mozgása továbbra is a sétálgatásban és mutogatásban merül ki), Rex Brown basszusgitáros nagyon lelkes, és ugyan Zakk Wylde gitáros arckifejezéséből a sok szőr miatt nem sokat látni, ő is remek volt, sőt, kiváló. Egyedül mintha Charlie Benante lett volna kissé megfáradva, de ő is lazán, már-már megtévesztően hozta az 2018-ban elhunyt Vinnie Paul dobtémáit. Persze mindkét utóbbi zenésznek megvan a jellegzetes stílusa, amit nem is tudtak levetkőzni, de egyáltalán nem volt zavaró, hogy például Diembag Darrell gitártémáiba néha be-becsúszik egy-egy wylde-os gitárnyikorogtatás, pláne, hogy azért a csaknem 19 éve halott Dimebag is nyikorogtatott rendesen. Sőt igazából az lett volna egy hiteltelen, hakni szagú valami, ha mondjuk Zakk Wylde nem Zakk Wylde-osan játszik, hanem csak szolga hűen másol.
Tényleg, egyszerűen nem tudok belekötni semmibe, annyira tökéletes metálkoncert volt. Persze én már csak amolyan kicsit öregesen toltam hátul, nem úgy mint 1998-ban a Kisstadionban 21 évesen, ahol egészen előre bementünk a testvéremmel, majd a koncertkezdő Walk kezdőriffje olyan elementáris erővel hatott, hogy a mai napig libabőrős leszek, ha meghallom a dalt. Mint például most is, a Barba Negrában.
Amúgy azt az 1998-as koncertet nagyon sokan szidják, főleg Anselmo állítólagos kritikán aluli teljesítménye miatt, de én akkor, pár éves rajongói koncertre járással a hátam mögött annyira el voltam varázsolva, hogy láthatom az egyik legnagyobb kedvencemet, hogy nem emlékszem ilyenre. Most nem voltam elvarázsolva, a koncertrutin is olyan lett, hogy már ritkán lepődök meg bármin, de ez a szerda esti Pantera-koncert ilyen volt, ahol a várt löttyedt hakni helyett egy rendkívül erős, profi, összeszedett produkciót kaptam, amit bármikor újranéznék.
