Hirdetés

Pusztít a death metal Motörheadje – Krisiun-koncertkritika

Krisiun & Angerseed & Kill With Hate @ Club 202, 2013.07.05.

Ami másnak a Slayer és a Reign in Blood, az nekem a Krisiun és a Black Force Domain lemez. Ezt nem is akarom nagyon magyarázni, mert egyrészt senkit sem érdekel, másrészt valószínű, hogy csak generációs különbségekről van szó. Ha már a szervezők voltak olyan bevállalósak és a nyár közepén – a fesztiválszezonban, amikor egyébként is egymást érik az itthoni death metal koncertek – bagóért elhozták nekünk a három testvérből álló brazil triót a Club 202-be, csak nem lehetett kihagyni a stílus egyik legjobb koncertzenekarát. Elő is vettem gyorsan a tíz éve, még az E-klubos Morbid Angellel közös bulijukon a zsebpénzemből vett, ütött-kopott Krisiun pólómat, de azzal a lendülettel vissza is tettem, mert közben eszembe jutott, hogy azt bizony még másnap a gimiben, nagyszünetben véletlenül kiégettem, amikor a szemközti üzletsoron suttyomban cigiztünk. Hát valami ilyesmit jelent nekem a zenekar. Alex Camargo szőrös indiánpofája és ez a bizonyos véres, pentagramos póló, amit abban az időben, mikor még a kutya sem ismerte a brazil triót, minden komolyan vehető death metal zenész hordott, Trey Azaghtothtól kezdve az Immolation gitárosáig.

Elsőként a budapesti Kill With Hate melegített be az ekkor még elég csöndes közönségnek. A kinézetre leginkább egy deathcore bandára hajazó zenekarral nem túlságosan nehéz manapság összefutni a fővárosban, játszottak már a Belphegor, az Origin, sőt, a Cannibal Corpse előtt is, ami ma, egy magyarországi death metal zenekarnak gyakorlatilag a csúcsot jelenti. Látszott is a produkción, hogy nem ez a második bulijuk, otthonosan mozogtak a színpadon, teljesen természetesnek tűntek, semmi arcbamászás (ezt csak azért emelem ki, mert később még visszaköszön). Az elején a tavalyi, Voices of Obliteration című bemutatkozó lemezükről játszottak sorrendben, aztán jöttek a régebbi dalok is. A Kill With Hate nálam leginkább egy lazább, nem annyira nyomasztó Gorgutsra hasonlít, de a hangulatot tekintve eszembe jutott a lengyel Yattering is, bár ez biztosan véletlen egybeesés, mert utóbbit a franc sem ismeri, valószínűleg ők sem. A zenekar nem ragad le a hagyományos témáknál, ritkán fordul elő kétszer ugyanaz a riff, a dalok hosszúak, sok töréssel, néha kikacsintós témákkal, amik közül nekem a jazzes kiállás már túl sok volt, ráadásul teljesen felesleges is. Összességében viszont azt kell mondani, hogy a Kill With Hate egy itthon egyedülálló, profi, tudatosan építkező zenekar, akik ugyan nem váltják meg a világot, de Magyarországon nem igazán játssza ezt a fajta death metal senki. Ha ilyen ambíciókkal folytatják, külföldön is menni fog a szekér, az idei Wackenen pl. már ott is lesznek, miután megnyerték a hazai tehetségkutatót. A hangzásért viszont hatalmas egyes jár a keverősnek, fülsértően recsegett az egész, ami egy ilyen tömény zenénél egyenlő a halállal.

A debreceni Angerseed zenéje nem olyan komplex, mint a Kill With Hate-é, de van benne energia, nem egyszer jutott eszembe a “dinamikus” jelző, ami sosem egy utolsó szempont. A hangzás náluk már sokkal jobb volt, lehetett hallani a pergőt, a franc sem érti, mit csinálnak ezek ott a keverőnél. Az énekes, vagyis Peter D. Maniak nekem viszont kicsit sok volt. Nem azt mondom, hogy a frontember ne kommunikáljon a közönséggel, de a “Sziasztok, hadd lássam a kezeket” – vagy valami hasonló – szöveg belehörögve a mikrofonba egy előzenekartól kicsit abszurd. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nekem túl arcbamászó volt ez a fajta előadásmód és ez annyira zavart az egész koncert alatt, hogy nem is igazán tudtam a produkcióra figyelni, de az egyre jókedvűbb közönség élvezte. Volt Wings is a Vadertől, amit elég merész volt bevállalni, de annak ellenére, hogy az eredetihez képest itt nem éreztem a dinamikusságot, jó volt élőben hallani. Az Angerseed sem csinál semmi világmegváltót, ami nem baj, mert amit csinál, azt profin teszi. Viszont a kevesebb néha több, de ígérem, befogom a számat és nem okoskodom tovább az előadásmódról.

Még az elején essünk túl a nagy megfejtéseken: a Krisiun a death metal Motörheadje. Nem csak azért, mert ők is trióban állnak fel és nem csak azért, mert amikor elnyomják Lemmyéktől a No Classt, akkor az egy dekányit sem lóg ki a saját dalaik közül. Talán fura egy olyan zenekarról, amelyik 270 bpm-en reszel, ezt mondani, de ez itt bizony az a fajta nagybetűs rock and roll, amit egy Motörhead koncerten a bőrén érez az ember. A hangzás szerencsére tökéletesre csiszolódott, így lemezminőségben hallhattuk az olyan dalokat, mint a Kings Of Killing, a Hatred Inherit vagy a Combustion Inferno (a befutást jelentő, 2003-as Works Of Carnage lemezről állítólag elnyomták a Murderert, de kövezzetek meg, én erre nem emlékszem). Mivel újabb lemezeiken erősen érződik, hogy a Krisiun már nem csak hobbi, hanem munkahely, én több régebbi dalt is elviseltem volna, de ez a mániákus, mindent elsöprő darálás annyira ellenállhatatlanná teszi ezt a három brazil fickót, hogy élőben most nem éreztem a dalok közti, minőségbeli különbséget. Max Kolesne – akit sajnos a dobcucctól látni nem, csak hallani lehetett – a stílus egyik legjobbja, az ember, akinek az a pihenés, ha a fénysebességű kalapálásból átvált eszeveszett pörgetésbe. Ha ezt Dave Lombardo látná, valószínűleg eladná a cuccát. Az is félelmetes, hogy a zenekar egy gitárral elviszi a bulit, a dob és a basszus olyan sűrű alapot hoz, hogy Moyses Kolesne gitárszólói alatt sem hiányzik a másik gitár.

Camargo gyakorlatilag minden dal után megköszönte, hogy ennyien eljöttek, de amikor ez a kétméteres, agyontetovált vadember azt bömböli a mikrofonba, hogy “Thank you very fuckin muuuuch”, abban olyan fokú őszinteség és tisztelet van, ami ott és akkor a világ letermészetesebb dolga. A Krisiun ugyan még nem legenda, de ma alig kisebb név, mint a Morbid Angel vagy a Cannibal Corpse, huszonháromezerszer körbeturnézták már a világot, olyan tömegek előtt játszottak, ami nekünk elképzelhetetlen, ráadásul a budapesti volt a turné utolsó előtti állomása. Valami lehet ott Dél-Amerikában, ez a fajta megtörhetetlen lelkesedés és alázat jellemző az ottani bandákra, nem számít, hol, mikor és kinek, fel kell menni a színpadra és elpusztítani mindent, ami él és mozog.

A Krisiun jött, látott és megint győzött, a vert sereg meg kulloghatott haza vagy a pulthoz, mert ezt a brazil porfelhőt muszáj volt leöblíteni egy sörrel. Ha Lemmyék 20 évvel később születnek, ma ilyen zenét nyomnának.

(A képek nem a budapesti koncerten készültek.)

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
877FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló