Amikor a Neptunes ejtette a Philly’s Most Wantedet a Clipse kedvéért, a producer duó kreativitása csúcsán volt. A Grindin’ megasláger lett, és egyszerre mindenki azt a hangzást akarta Snooptól Gwen Stephaniig. A Lord Willin’ című debütáló lemez az egekbe emelte a virginiai testvérpárt, Malice-t, és Pusha T-t. Aztán a második lemez (Hell Hath No Fury) valahogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, pedig sok kritikus magasabbra értékeli, mint a lassan klasszikussá váló debütáló darabot. Idő közben Malice megtalálta Jézust, és No Malice-ra változtatta nevét. Öccse, Pusha azonban Yeezust találta meg, és csatlakozott a G.O.O.D. Music-hoz. Néhány biztató mixtape után előállt szólólemezével, amely az első hallásra kissé esetlen My Name iS My Name címet kapta. Szerencsére a magánvállalkozásba fogott virginiai MC nem ott folytatja, ahol a Clipse-szel abbahagyta: hangzásvilága a több producernek köszönhetően sokkal többrétű lett, és annak ellenére, hogy végig mainstream rapet hallhatunk, Pusha nem ragad le a kliséknél, és mer új dolgokba belevágni. A kísérletezés természetesen nem olyan mértékű, mint Kanye West esetében, azonban az mindenképpen piros pontot érdemel, hogy a drogdíleres sztorikhoz egy kifejezetten meglepő, művészi borító társul.
A lemezen egyébként az amerikai rádiós listákról ismert hiphop ritmusszekcióért felelős stábja integet vissza, Kanyével, No ID-vel, Pharrell Williamsszel, és Swizz Beatz-szel. Zeneileg a legüdítőbb megoldásokkal a Don Cannon-Kanye West-88 Keys hármasa által alkotott Nurbers On The Boardban találkozhatunk. Közreműködő mikrofonisták tekintetében Pusha T szintén a krémből válogat. Van itt Rick Ross, Jeezy, Kendrick Lamar, Future, 2Chainz, és mi szem-szájnak ingere. Igaz, a Chris Brown közreműködés olyan álmatag lett, hogy a szupersztár énekes helyett körülbelül bárki felvállalhatta volna a Sweet Serenade refrénjét, valamint Big Sean még mindig csak nevében „big”, és valószínűleg még mindig ő napjaink legtúlértékeltebb rappere. Azonban a Kelly Rowlanddal tető alá hozott Let Me Love You az egyetlen, amely igazán kilóg a sorból. Ez a dal nem csak úgy hangzik, mintha Pusha túl sok Ma$e-t hallgatott volna, hanem egyenesen egy Ma$e koppintásként is értelmezhető, a motyogó flow-tól, a szófordulatokig. (Megjegyzendő, hogy Pusha meghökkentően jól tudja mímelni a valamikor Puff Daddy szárnyai alatt szebb napokat is megélt rapper stílusát, de az egész szám mégsem tribute-ként jut eszünkbe, hanem valami elcseszett, és teljesen felesleges utánzatként.) Valódi negatívumok azonban szinte egyáltalán nincsenek, és egy jól felépített, rádióbarát albumot kapunk, amin talán nincsenek olyan mérföldkőnek számító szerzemények, mint annak idején a Grindin’, de összességében kifejezetten kellemes, és maradandó alkotás.
Pusha T valódi szóló bemutatkozásával deklarálja, hogy végleg kilépett az „öcskös” szerepkörből, és egymaga is releváns előadó tud lenni. Szövegei ugyan nem sok nóvummal kecsegtetnek, de egyrészt ez a lemez vállaltan kluboknak és tiniknek szól, másrészt, aki fasza szövegekre akar bólogatni, az úgyis El-P-t meg Kool Keith-et hallgat. Pusha egyedi, egyből felismerhetői orgánuma, és a változatos, néhol old school időket idéző hangszerelés a My Name Is My Name-et 2013 egyik legjobb mainstream rap lemezévé avatja.
